Szót emelt a garabonciás, hogy becsületére legyen mondva, s hogy hűségének legyen mondva. Hogy szakasztott úgy legyen mondva, ahogy szakadatlanul is egyre csak szólna, ha éppen csak téged szólítva szólna.

S ha szót emelt, magát is megemelte hozzá, hogy legyen ő a legkisebb királyfi, aki indulna világnak csodájára járni, mit sem törődve többé tojás héjának ringásával, partnak szakadásával, part alatt kaszáló varjak károgásával. Indulna útnak végeérhetetlen kanyargására. Indulna Esthajnalcsillagnak, Napnak, Holdnak szabadítására. Indulna hét világ ellen bujdosni, s közben éppen annak is utána járni, hogyan van az, hogy valahol fönt a magas Ég alatt lassan megmozdulnak a csillagok.

Nem maradt ennyi vágy láttán közömbös az Ég-Föld Szelleme sem, aki azzal igazította el az égben a garabonciást, hogy csak úgy térhetne meg a hét rendbeli úton haladás tudományához, ha az aranyhajú ikrek sokszorosan gubancos sorsát a maga tudásának mélyére merülve bizony előbb szépen kibogozná.

Mondta a garabonciás, hogy él még az az erő, amely az életben maradó aranyhajú gyerekeket az életnek csak úgy marasztalta, hogy akadt egy remete, aki őket egy fehér szarvastehén tejével három évig táplálta.

Ahogy a szellem a garabonciást erről a tudásáról alaposan kivallatta, elmondta aztán neki, hogy vert sereg lett ugyan az Árkok Földjén a szárnyas disznók serege, de annak a seregnek akadt azért még annyi ereje, hogy fénnyel világló zsákmányt, Napot, Holdat, Esthajnalcsillagot ragadjon el magának a messzi Északra télire. S elmondta azt is, hogy a garabonciásnak utánuk eredve a bánat mezején bizony feltétlenül el kell mennie odáig, ahol a bánatcsillag alatt bánatlidércek laknak, s az előtte megnyíló utat aranyos ekével felszánttatják, hogy amint ő végigmenne azon, rögtön be is vessék azt az utat aranyos gyönggyel, s hozzá még be is boronálják sűrű könnyeikkel.

Ment hát a diák előbb acsodálatos szarvasnak ezer ága-boga után, de úgy, hogy mindétig csak azt figyelte, annak ezer ága-bogán hogyan fénylett az ezer égő gyertya. Ment aztán a garabonciás Göncöl szekerén szekerezve, s végül fekete felhő sötétségéből kilépve, hogy sötét gyász nyomassza, s a bánat legyen ott a napja, de bizony annyira, hogy a lakodalmát ő is csak a bánatcsillag alatt lakja. Talált ő aztán bánatlidércet nem is egy kereszteződésben, s akiket látott, azok mindig heten voltak, s rezzenéstelen arcukon bizony folyton-folyvást könnyeket csorgattak. A bánatlidércek közt megtanult a diák járni a szomorúság sötéten áradó vizén, hiszen bár tanította őt erre nem is egy csodálatos szerzet. Járt ő így aztán annyita vízen, hogy végre meglátta az Ősz Öregetés a két aranygyereket valahol a gyémántpatakhoz közel.

        Amijük volt, azt egymással szépen megosztották. Kért Gubancostól, a garabonciástól az Ősz Öreg egy iramlásnyi lódobogást a hét világot rejtő tarisznyából. Kért tőle az aranyhajú lány egy szédülésnyi szédítő ragyogást az égi gyémántok fényéből. Kért tőle az aranyhajú fiú egy horzsolásnyit az élettelenből élővé éleződő kövekből.

        Jutott hát tudás a garabonciásnak is arról, mi volna hát a Forrongó Arany serege, s mi volna a Tátongó Állkapocs serege. Elmondták neki az aranygyerekek a Forrongó Arany seregeit. Hogy tündéri seregek lesznek azok. Elmondták neki az aranygyerekek a Tátongó Állkapocs seregeit. Hogy sárkányokkal cimboráló seregek lesznek azok.

 Az Ősz Öreg biztatására összehívta hát Gubancos akkor az övéit, hogy velük a Veres-tenger partján azt a fogadót hamar megkeresse, melyben szállást kell venniük, s ott nekik annak jeleit keresniük, hol veti eléjük a tengerből kirúgtató aranyszarvas a elrabolt Nap és Hold sugarainak fényeit. Ment hát onnantól fogva abban a kicsinyke seregben két göncökkel gubancos garaboncos, két veszendőbe menve is csak mindétig megmaradó bolygó lidérc, s egy kakastaréjban aranyló égi kalauz.

Ahogy a többiek után Gubancos kis késéssel a Veres-tenger partjára megérkezett, a lovát a többi három táltos mellé a fogadó előtt kikötötte, a fogadóst jó szóval üdvözölte, de menten meg is kérdezte, hogy mutatott-e ő már a társainak tengerpartot, ahol a veres fények közé néznének.

Mondta erre a fogadós, hogy ő csak az ágyat mutatta, amelyben mindnyájuk élete nyugszik, isteneké, embereké egyformán. Ahogy ezt elmondta, Gubancos a fogadósban a félelmetesen tündöklő Éjarcú Hüperiont máris felismerte. A többieket erre ők menten a fogadóban hagyták, s ahogy tenger elé kiléptek, tüzes kerék tüze villant meg a szemükben, hogy aztán a parti sziklák fölött egy nagy gomolyag felhőben ők is csak ott gomolyodjanak. Abból a felhőből támadt elő aztán egy csodálatos szarvas. Egyet ugrott, egyet szökött, s máris a Veres-tengerben úszott, de ahogy a tenger hullámai ringatóztak, s ahogy a tenger habjai susogtak, a szarvas két szarva között a Mindentudó Aranytükörben a mennydörgő Ég minden képe szépen visszatükröződött. Amikor a legközelebb volt a szarvashoz, a garabonciás megállította az aranynak szarvasát, hadd nézze hát meg az ő tükrét. Látta hát a garabonciás az Aranytükör felé villanó pár képét. Fejtette hát álmát a szárnyas disznók prédájának, a disznók prédálta Nap sárkányokra szállásának. Látta hát az Esthajnalcsillagot. Hétfejű sárkány lován volt az a nyeregkápa alatt. Látta hát a Holdat. Kilencfejű sárkány lován volt az a szügyellő alatt. Látta hát a Napot. Tizenkétfejű sárkány lován volt az a homlokszíj alatt.

Megkérdezte hát a táltosát a garabonciás, hogy egészen az Alsó Világ sötétségéig kell-e aláereszkednie, ha az elrabolt égi fényeket sárkányok lovain látja rejtegetni. A táltosban ott volt a sárkányok lovainak tudása, s a lovak járásának minden hidat rengető dobogása, s ez a tudás vele bizony csak azt mondatta, hogy Gubancosnak úgy kell Napnak, Holdnak és Esthajnalcsillagnak szabadítójává lennie, hogy legelébb az Alsó Világból kell a Középső Világba kardot szegeznie, de bizony úgy, hogy először a rézhíd árkába kell magát bevennie, s a kardnak pengéjét a rézhíd hídnak résén kell alulról átütnie.

        Kiállt hát Gubancos kardja hegye a rézhídból, de épp csak annyira, hogy a hétfejű sárkány lova megbotoljon rajta. Átkozódott is a sárkány, de mentegetőzött is a lova. Mondta neki, hogy nem egyenes az út, kardnak éles hegye szúr ki rajta, kardnak éles pengéje ágaskodik a híd deszkájának alatta, mert bizony itt már egy szép mezőkkel szárnyas garaboncos keres Napot, Holdat, Esthajnalcsillagot rajta, keresi bizony az Esthajnalcsillagot, s hozzá még éppen a nyeregkápa alatt.

        Ahogy ezt a sárkány táltosa kimondta, átugrott a rézdeszkák résén a garabonciás, hogy a sárkánynak a harc próbatételét fel is ajánlja, de még azt is rögtön döntésre kínálja, hogy karddal vagy küzdéssel találjanak-e azon a hídon egymásra. Mondta a sárkány, hogy derekasan, mert úgy szerencsés. Akkor már tudták, hogy ők birokra kelnek, de ha erre készültek, készültek arra is, hogy magukat a harc előtt a másiknak szépen megvallják.

Mondta a garabonciás, hogy az Alsó Világból tört elő, s ezért ott él benne a pokoljáró dudások tüze, de van az a tűz benne olyan fényes, hogy azzal bármikor előszikrázik belőle a csillagszemű juhászok szeme villanása.

Mondta a hétfejű sárkány, hogy ő is onnan tört fel a fénybe, ahonnan a garabonciás kitörni próbál, de ő az Alsó Világot nem félte, hanem uralta, most pedig ő maga lenne az a híd, amelynek teste az ő testük birkózását magára hívta.

        Mire ennyi vallomást egymás elé tártak, a sárkány és a garabonciás a harc örömében is egyből megosztoztak. Ölre mentek egymással, s ahogy a diák  győzött, nem volt már ott előtte a hétfejű sárkány. Nem volt már ott előtte a sárkány rézlova. De ott volt előtte a hídon a ló nyeregkápája. Ahogy azt felemelte, az Esthajnalcsillag mosolygott rá ott menten, hogy a süllyedés jele a pokoljárás, a megrekedés jele a híd, az emelkedés jele a csillag, s a győzelem jele a csillagszem legyen.

        A kiszabadított csillag rögvest a méltó helyére suhant, s ahová ő felszökött, onnan a hamis fény hamis csillagának is azon nyomban nyoma veszett.

Az első szabadítás után Gubancos újra alászállt az árkok sötétjébe. Onnan tört ki még kétszer, hogy a győzelmét megismételje. Előbb a kilencfejű sárkányt hívta ki a harcra. Attól a sárkánytól megtudta, hogy épp hétszer hetvenhét esztendő telt ki az Alsó Világban a sárkányokon, mire feleszméltek arra, hogy az Árkok Földjén gyöngyöt szórtak a szárnnyal ékeskedve röfögő disznók elé, s ezt éppen akárki láthatja. Látták hát a sárkányok, hogyan vitték aztán a szárnyas disznók a kincseiket Északnak mocsaraiba, hogy velük éppen ott hetvenkedjenek, hiszen bár ott volt náluk az elrabolt Esthajnalcsillag. Ott volt náluk a Hold. Ott volt náluk a Nap. Elragadták hát a sárkányok a szárnyas disznóktól tőlük azt, amit vert seregeikkel utoljára még az Árkok Földjén eloroztak, s aztán minden égi fényeket bűvös lószerszámok oltalmába, fényes bőrszíjak táltosok testére simuló rejtekébe helyeztek.

       Aztán kihívta Gubancos a tizenkétfejű sárkányt is a harcra. Lett ő előbb a küzdelem hevében fából faragott sorskerék, amíg a sárkány vasból kovácsolt sorskerék képében gördült felé. A fakerék akkor félig a földbe süppedt, de egyéb baja nem esett, holott ugyan a vaskerék viszont az aprónál is apróbb darabokra repedezett. Lett aztán erre a diákból fehér láng, hiszen ő volt Nyugaton, s lett akkor erre a sárkányból kék láng, hiszen ő volt Keleten. Égették ők akkor még egymás tüzét, mielőtt a három fekete holló segítségét magukhoz nem édesgették. A három holló végül a nekik egeket ígérő ajándékkal kedveskedő garabonciásnak kedvezett. El is mentek a hollók a Veres-tenger partjára Göncösért, Kecéért és Pőréért. Meg is hozták őket három kalap vízzel onnan, ahol egy világ végén álló fogadóban ők a bor maszkja mögé nézve éppen a saját maszkjaik mögé húzódtak. Ahogy megjöttek az Őrzők az aranyhídra, menten a kék lángra öntötték a Veres-tenger vizét, melyet a kalapjukban hoztak.

        Odalépett akkor a garabonciás a sárkány lovának hűlt helyén a ló homlokszíjához, s felemelte. A Nap mosolygott rá ott menten. Ezzel ért véget a harmadik szabadítás, de akkor bizony már szabad Nap járt mind a hét égen. Szabad Hold kelt fel a hét ég rejtekében. Szabad volt már az Esthajnalcsillag is az igaz fények derengésében.

        Akkor a diák a társainak bevallotta, hogy nekik most gyalog kell menniük az Árkok Földjére, mert a három naposholdas paripájuk az ő ígéretéhez híven a három hollók égi vezetője lesz. S azt is megvallotta a diák a társainak, hogy három sárkányt győzött ő le a három hidakon, de a bosszú sárkányai még javában fenekednének ellenük. Kérdeztek a többiek, hogy lehet-e még ereje a bosszú sárkányainak egy eget-földet próbáló ütközetre. Mondta a garabonciás, hogy lehetni bizony lehet, hiszen ha az ő világuk beszél, megfagynak forró szárnyaikkal a zápor és a szél. S amíg csak újra meg újra kinő a sárkányok szájában a fog, lesz abból bőséges vetése a sárkányfogaknak.

Elindultak hát gyalogszerrel az Árkok Földje felé a táltosaikat a hollók égi kalauzául kínáló vándorok, s elindult a lován Gubancos a sűrű erdő mélyére, hogy ott düledező kővárra leljen. Amint azt megtalálta, a lováról leszállt, kecskebucsát vetett, darázzsá változott, hogy legyen kardja helyett fullánkja, hogy magát új alakjában is csak harcosnak tudja. Darázs döngésével döngve átrepült a kővár falán, s a várban egy rosszul összetákolt ház falaihoz ért, s a ház kulcslyukán átbújva máris bosszút forraló sárkányokat kémlelt. Ott volt a sárkánykota, a hidakon elveszejtett három sárkányok anyja, s ott volt az ő három menye.

        Mondták a kotának a menyei, hogy hó esik a szívükben, s jégcsap mellett melegszenek. Mondták, hogy tallérok voltak ők egykoron, akiket most elherdáltak egy toron. Mondták, hogy özvegyek sírnak értük, de azoknak is csak aranyfátylas a csengésük.

Együtt panaszkodtak aztán, hogy nem hullott csontja a sárkányokkal harcoló garabonciásnak. Hogy nem esett baja Gubancos bár egyetlen szál hajának. Hogy nem akadt hiba rajta, mely kezdete lenne bármiféle romlásnak.

Volt azokban a szavakban egy adag méreg, hogy körtefát mérgezzen. Volt aztán azokban a szavakban egy másik adag méreg, hogy pataknak forrását mérgezze. Volt aztán azokban a szavakban egy harmadik adag méreg, hogy didergő vándor bőrét égesse. Három volt a méreg, de erre három is lett az orvosság.

Megtanácskozta erre fel a garabonciás a táltossal, hogy mitévő lehetne. Mondta erre a táltos, hogy ezzel a három tudással a garabonciásnak háromszor kell kardot rántania. Egyszer úgy, hogy rést hasítson egy körtefa törzsén. Egyszer úgy, hogy belevágjon egy forrás vizébe. Egyszer úgy, hogy bele kell szúrnia egy tűz lángnyelvébe. S mindahányszor csakis csak úgy, hogy ezzel a társait a sárkányok mérgeitől megkímélje, de a vérnek felfakadását ezzel el ne kerülhesse, s a három sárkány három feleségét is könyörtelenül elveszejtse.

Az Árkok Földjét egyre csak gyalogszerrel közelegve közelítő vándorokat Gubancos így sorra-rendre megmentette, majd az útjukon őket szépen továbbengedte, de még azt is a figyelmükbe ajánlotta, hogy pislantsanak azért néha feléje, hogy kilessék, nehéz szél fúj-e rá. Mert ha őrá nehéz szél fúj, akkor neki az a sors jut, hogy megfékezze a sárkánykota dühös futását.

        Értették is, meg nem is a vándorok, hogy mi vár rájuk, de értette helyettük akkor a garabonciás a kardja pengéjén gyöngyöző vércseppek szavát. Értette a

a körtefáról, a forrás vizéből és a tűz lángnyelvéből a kard csapására kiváló vérek szavát, hogy vele legyen akkor már a fa igaza, a víz igaza és a tűz igaza, hogy amiként az öt elemből ez a három lesz neki a három, azzal neki a hiány szíre-szóra is szépen kiteljesüljön, ha lenne ugyan ehhez a teljességhez éppen elég bátor.

        Elmondta hát a fa vére a garabonciásnak az egyensúly igazságát, mert abban mutatja magát az erő táplálása, ahogy amso-bidi-font-weight:bold'> Fa táplálja a Tüzet, a mso-bidi-font-weight:bold'>Tűz alkotja a Földet, a mso-bidi-font-weight:bold'>Föld szüli a Fémet, a mso-bidi-font-weight:bold'>Fém megadja magátmso-bidi-font-weight:bold'> a Víznek, ettől aztán a mso-bidi-font-weight:bold'>Víz élteti a Fát.

        Elmondta hát a víz vére a garabonciásnak a lassan partot mosó pusztítás igazságát, mert abban mutatja magát a rombolás táplálása, ahogya Fa felemészti a Földet, a Föld felszívja a Vizet, a Víz eloltja a Tüzet, a mso-bidi-font-weight:bold'>Tűz megolvasztja a Fémet, a mso-bidi-font-weight:bold'>Fém elvágja a Fát.

        Elmondta hát a tűz vére a garabonciásnak a villámmal együtt lecsapó tűz igazságát, mert abban mutatja magát a teremtés soha nem szűnő jelenlétének villanása, ahogy a villám rázza a Fát, a Fa rázza a Földet, a Föld rázza a Vizet, s a Víz rázza az egész teremtett világot, mikor holtakhoz megy a víz, a holtaktól meg a folyóba, folyóból meg a hegyekbe, hegyekből meg a fellegbe, fellegből meg a villámba, s onnan csap le aztán a Tűz az egész teremtett világra.

        Ahogy mindezt a garabonciás megértette, a kardjáról a vért letörölgette, tudta a Fa igazát, a Víz igazát, a Tűz igazát, s látta már az ő igazuk mögött a Föld és a Fém hiányát. S ahogy idáig eljutott, tudta már, hogy a Föld – az Árkok Földje. Amit meg kell tartania, ha már ott a köveket kövön marasztalja, s azzal az Ég köveinek zendülését a magadénak tudhatja. Tudta már, hogy a Fém – a kard pengéjének vasa. Mellyel azt a földet váltig meg kell tartania, ha már ott a csillagszemű arcok éppen tündéri álmok barázdái közt élhetnek, amíg a fejét a tejes úton járva volna éppen hol álomra hajtania.

Látta hát a garabonciás az Árkok Földjének minden elemi erejű varázsát, de érezte akkor már az ő táltosa a nehéz szél fújását. Két ölre szakadt ki a láng az őket üldöző sárkánykota szájából, s ennek forróságát már messziről is megérezték. Megsarkantyúzta hát Gubancos a táltost. Nyargaltak hát úgy, hogy szélnél is sebesebbek voltak. Nyargaltak hát úgy, hogy közben Gubancos maguk mögé vakarót, kefét, s legvégül zsebkendőt dobhatott, hogy ne hulljon ám csontja a garabonciásnak, de meglassuljon a járása a sárkánykotának, s vele a  sárkányfognak veteményéből sarjadt hadának.

        Épp elég ideje lett hát így Göncösnek arra, hogy kilovagoljon Gubancos elé a csillagok kovácsának várából, ahová ők addigra magukat már jó szívvel bevették.

        Bosszúsan fordított hátat egy időre a várnak erre a kota, de csak azért, hogy a katonáival a csillagok kovácsának palotájával szemben, onnan jó hét mérföldre magának jégpalotát rakasson. De ahogy a sárkányfog veteményéből sarjadt katonáknak is dolga akadt, a garabonciások is a csillagok kovácsa elé járulhattak.

        Megállt Göncös és Gubancos az égi kovácsisten előtt, s illően tisztelkedtek nála, hisz ő sem volt más, mint az egek csillagainak kovácsa, az Ősz Öreg hírének öregbítője, s a tündérharmatos égi mezők moccanatlan vándora. Mondták hát neki, hogy kiforralnák ők vele az Ég aranyát, hogy legyen forrása köztük újra a fénynek.

        Mondta erre az égi kovácsisten, hogy nem telt ki a Földön az Ég kerengő köveinek akarata, s nem úgy volt lenn, ahogy fenn, holott bizony ugyanúgy kell lenni mindeneknek lenn, ahogyan fenn is vannak, ha az ágról éppen ugyan akár garabonciások szakadnak.

        Szólt ehhez bár pár szót az arany kakastaréj is, hogy jövőt szórjon az égi várnak aranynak fényével megszórt csillagporába. Meg is jósolta hát, hogy a föl-földobott kő darab ideig éppen ugyan jégdarabok koloncaival lesz éles, hiszen bár az űr sötét jegéből szaggatják ki azokat a kota katonái. Hiszen bár tudja a kota, mitől kell tartania. Hiszen bár tudja, hogy minden feléje tekergő aranysugárral hasadhatna ő éktelen darabokra, s ami róla a testéből lehasad, az persze el nem veszik, de rögtön a fénybe szóródik, hogy hozzá többé vissza ne térjen, s annak a fénynek az örök része legyen, melyet ő éppen felfalni igyekezne.

        Amint megtudták a rájuk törő hadak tervét, a kovácsisten parancsára menten tündéri seregek állottak ki hát az égi vár védelmére. Szóltak akkor a várnak védői a tündéreknek, hogy a kövek ellen kirepülve szólniuk kell bár megint csak bűvöset. Szálltak bizony az Ég jegéből kiszaggatott, de a jégdaraboktól ugyan meg nem fosztott kövek a csillagok kovácsának várára, de nem a falak pusztítására, hanem a forrongó arany üstjének megtalálására. Szálltak hát a jeges kövek a csillagok kovácsának vára felé, de nem jutottak el azok közül csak kevesen a vár falai fölé. Nem jutottak, mert a kőtündérek a tündérharmatos égi mezőkön már messze előre a jeges kövek közé szálltak, hogy őket síppal, dobbal, nádi hegedűvel is megtáncoltassák, de bizony aztán még körbe is énekeljék.

Fel is forrt kisvártatva a csillagok kovácsának üstjében forrongó arany, hogy a kőtündérek az üstöt megfogják, s a csillagkovács várának egyik tornyába cipeljék, hogy a háromszázhatvanhat mázsa forró arany tündöklően izzó fényét a kerek egy világ mind a négy sarka felé, Égnek elébe is, Földnek elébe is odaeresszék.

        Ahogy a forró arany pataka a torony magasáról az égbe csordult, nem bukott le az a vékony aranysugár a vár árkaihoz, hanem tekergett egyet rögtön a levegőben, mintha csak tűzkígyóvá tekeredett volna, s a benne égő tűznek fényével éppen csatát vívni indult volna. Tekeredett rögtön a sárkánykota olvadt jégtől kásás farkára, s ahogy a forró arany a sárkány farkát körbefonta, testétől a farokrészt azon nyomban le is választotta. Leválasztott az aranynak pataka a sárkányok öreganyjáról aztán még újabb és újabb darabokat, s aztán le is metszette az a fénypatak a sárkánykota óriási tátott szájjal fenyegető nyakáról a maradék testét. Teleömölte az arany fénye akkor a sárkány maradék nyakán égre-földre kitátott szájat is, hogy a forró arany fényének zuhataga még a kota torkán is akadjon.

        Vére se hullott már, jajszava sem esett már akkor a sárkánykotának, mert nyoma sem maradt már. S ahogy neki nem volt nyoma, úgy nem maradt meg ott épségben egyetlen sárkányfog veteményéből sarjadt katona sem, hiszen bizony elvesztek ők is a fény áradatában.

        Fényes győzelmet arattak ezzel a Forrongó Arany seregei, indultak is a Napot, Holdat, Esthajnalcsillagot szabadító garabonciással a társai az Árkok Földjén ünnepet tartani. Mentek ünnepet tartani hát, s körülöttük már mindenütt az a hír járta, hogy ha már Napot, Holdat szabadítottak, Tündér Ilona tündéri muzsikusainak bandériuma jön ki eléjük hét mérföldre elzengő zenével kedveskedni. Alig mentek három éjt és három napot, máris az Árkok Földjén köszöntött rájuk a reggel. De volt is abban köszönet, mert annak a földnek a határán bizony tényleg a tündéri muzsikusok álltak.

        Játszottak a tündéri muzsikusok az Árkok Földjének határán előbb szomorúsággal borongósat. Aztán játszottak derűvel sugárzósat. Megkérdezték még a muzsikusok aztán azt is, hogyan lesz hát az Őrzőknek az ünnepen a maradása.

        Mondta Gubancos erre, hogy úgy lesz neki ott maradása, ahogy megesett vele már az ő égtől földi érő zuhanása. Hogy megint csak úgy jöjjön, ahogy először jött. Táltosra pattan hát, egyet ugrik, kettőt szökik, s máris a csillagok között lesz. Onnan akkor a lováról már le is fordulhat, s szabadon zuhanhat, hetedik ég magasából az Árkok Földjébe vágódhat, derékig a föld rögei közé fúródhat, ott pedig Földanya oltalmába kerülhet. S ahogy a Földanya oltalmaz, úgy köszönthet be az ünnep is. Lesz belőle akkor egy rész, amelyik az ég országútjára szabadított Nap áldott fényében ünnepel. Lesz belőle akkor egy rész, amelyik a Föld titkon elásott kincsei között vesztegel.

Kérdezték Gubancostól a muzsikusok, hogy a tündér közben hol álljon. A garabonciás csak azt kérte, hogy ha ők a part alatt lesznek, akkor Pilla a tojás héjában ringatózzon. Mondták a muzsikusok, hogy éppen így lesz minden, ha éppen a tündér játszi kedve is így akarja. Hiszen bár ő néha szárnyat igéz a malacra. Röpteti is, de aztán tiszta szívvel kikacagja.

Mondta erre Gubancos, hogy tudja ő ezt, hiszen mindig is tudta. Hogy ezért van az, hogy neki is hajnali ködfal a vára, hogy mindig készen legyen arra, ugyan mi lehetne még vele, ha végleg elpihenne egyszer egy őszi levélen.

Ha tündéri muzsikusok játékával magasba emelt ünnep készülődött az Árkok Földjén, az ünnepeltek is a magasba emelkedtek, hogy megint csak úgy jöjjenek ők, ahogy bizony először jöttek. S mire ők Bruncik királyfi úttalan útját szépen Mirkó királyfi úttalan útjába öltötték, zuhanás közben megint az Ég-Föld Szelleme elé akadtak, hogy ott újra csak fellegajtót nyitogassanak.

A szellem erre már csak azt kérdezte tőlük: ha már az omló kövek összeomlását megállították, a három kővel járó csudamalmot megjáratták, s mindennek a tetejébe a Napot, Holdat, Esthajnalcsillagot az Árkok Földjének égi országútjára szabadították, ugyan mi kellene nekik még.

        Mondták ők erre, hogy talán bizony még  a vendégbarátság mindétig tartó, örökösen öröklő ünnepét kérnék még. Hogy a jöttükre ajtót mindenhol szívesen nyissanak. Hogy a kérésükre, tejet, kenyeret bárhol örömmel adjanak. Hogy a tejnek megízlelése olyan legyen nekik az Árkok Földjén, mint a testvéreknek az anyjuk főztjének megismerése. Hogy ők ezen a földön mindenütt újra csak a tejes út ízére akadjanak.

        Megadta hát nekik a szellem a maguk örömét, hogy az is csak egy életre szóljon, s nem is volt már neki feltétele ahhoz, hogy ez az ő örömükre mikortól szolgáljon. Nem kért ő már erre fel semmit, de kérdezett még a tizenkét hollóról tőlük valamit.

        Elmondták erre a garabonciások, hogy a Hold a kezdet. A Hold jegyében ott van a női gondoskodás figyelme. A törődés örök törekvése. Az érzésből születő tettek öröksége. A Hold hát a vászon, amely a tűre vár. A Nap a folytatás. Mert először van az érzés, s aztán jön a cselekedet. Mert az áldott Nap jegyében ott van a férfi megfeszített figyelmének minden erénye. Ha ő lát, akkor azzal, amit lát, ugyan már terve is van. S amivel terve is van, azzal célt is ér. A Nap hát a tű szúrása, amely a vászonba talál. A Szél a kibomlás. Amikor már széltében-hosszában járja, ami kezdetnek is megjárta, s a folytatás sorát is kivárta. A Szél fújja össze egymással azt, ami a kezdetnek is csak a kezdete és a folytatásnak is csak a folyománya.

        Ahogy a szellemtől zuhanvást is csak búcsút vettek, látták már az Árkok Földjének árkait maguk alatt gyémántkoronával fényes aranykígyóként tekeregni, akadt melléjük még énekszó is, hogy az ünnepre szóló muzsikaszó hallatáig el ne fogyjon bennük a hit a tündéri muzsikaszó varázsában. Megnyílt hát nekik az Árkok Földje, de éppen csak annyira, hogy derékig hasadtak bele Földanya ölelésébe.

Akkor melléjük lépett az Ősz Öreg, s lett erre körülöttük akkora csődület, hogy akkor látták már a körülöttük összegyűlt, fényesen ünneplő tömegeket. Látták a kőtündéreket és kőóriásokat, látták a nászcsillagokat és a hadvezető csillagokat, látták a csillagszemű és az árkok barázdálta arcokat, látták a látásuk örömére köréjük gördülő összes köveket, s akkor még töretlenül látták a part mellett ringatózni a kék folyó hullámain ringó tojáshéjat is.

        Megkérdezte Gubancos, kié lesz a korona a koronázás ünnepén. Mondta az Ősz Öreg, hogy mindig azé, aki kérdi. De az öreg akkor ehhez már azt is hozzátette, hogy Gubancosnak koronája bizony úgy akad, hogy a vízen ringó, vele és Pillával utazó tojás héját kettébe hasítja, hogy a kettévált héj felső felét a Gubancos fejére tegye majd, ahogy az ünnepen kiadja magát a koronás főket illető vigalom.

        Tudta is erre a garabonciás, milyen áldozatot jelent vagy nem jelent ez a hasadás, s ha mondott erre bár valamit, az akkor csak annyi volt, hogy a tojás héjával koronás főként ő nem a világ felett lesz úr, hanem a világ keletkezése felett, mert ahol teremtő akarat sarjad, az ő koronája hatalmat csakis annak a teremtéssel teljes akaratnak adhat.

        Szaván fogta erre őt az Ősz Öreg, s menten elengedte az Őrzőket a Középső Világ minden őket szorító röge, hogy azzal a szabadságukkal ők máris a part alatt legyenek, s ott bújjanak át ők barázdán, de bújjanak ám.

        Elengedte hát az ünnepelteket, s velük együtt az ünneplőket is a Középső Világ, s menten ki is tárult előttük az Alsó Világ, de nem ám azért, hogy süllyedőben legyenek, hanem csakis azért, hogy a part alatt megbújva a maguk Szent Közép előtt tisztelkedő körében szépen elrejtőzhessenek, s a Földanya oltalmában a malomkerék forgásához éppen elég tanúságot tegyenek.

        Gyűlt hát ott az ünneplők sokasága a malomkerék köré, melynél a garabonciások egyszeriben tizenketten lettek, mert kettő volt a lidérc, s kettő a garabonciás, s velük négy volt a táltos, akik a Veres-tenger fogadójánál is kiköttettek, s aztán Napot, Holdat, Esthajnalcsillagot szabadítani is elindultak. De négy volt az a táltos is, akik között ott volt, aki nekik Bruncik királyfi útját Mirkó királyfi útjába öltötte. Ott volt közöttük az a táltos is, aki nekik az Ég magasságát kimérte. Ott volt közöttük az a táltos is, aki nekik a Föld tágasságát kimérte. Ott volt közöttük az a táltos is, aki nekik Lételenország ürességét kimérte.

        Tizenketten lettek, tudván tudva, ha nem együtt lennének, másoknak bizony csak idegeneknek tűnnének. Idegeneknek tűnnének, de ők ezzel mit sem törődnének, hanem egymás között inkább minden szeretetet szépen megtűrnének, s ahol titkon összegyűlnének, bizony a forgandó szerencse kerekének forgásába jól-rosszul bár, de hamar belefeledkeznének.

        Gubancos volt hát az első, aki a garabonciások jó és rossz szerencséjének kerekére fellépett, hogy a tudásukat át nem adva a tudást felvillanni éppen ugyan szabadon hagyják.

        Vágott annak a malomkeréknek a tarka macska egy elég szép követ, de azon az a kerék bizony még csak meg sem billegett, ahogy forogni kezdett. Mert forogni kezdett szépen lassan, ahogyan a Nászvezető csillag a szeme sugarát rávetette, s a pillantásával az égi kövek kerengésének követésére ösztökélte. Felugrott a kerékre

még egy garabonciás, még két lidérc, s még nyolc táltos is, hogy akárkik lennének is ők, a mutatvány erejéig ők valamennyien garabonciás diákok legyenek.

        Az Ősz Öreg akkor azt kérdezte a tojáshéj fél darabjának koronájára váró garabonciástól, megmondaná-e, hogy ki az, aki elveszett.

        Mondta hát Gubancos, hogy az égi barlangban, amikor a garabonciások tizenkettő és még egy iskoláját kijárta, valaki őket elhagyta, mert ez a veszteség volt akkor is annak az ára, hogy aki közülük megmarad, az menten a világba veszhessen. Ez az ára annak, hogy tüdejük a lomb, gyomruk a folytonos pusztulás, ágyékuk a szakadatlan keletkezés, csontjuk a szikla, agyvelejük a szél, varas bőrük a rengeteg göröngy legyen.

        Próbálta visszaidézni, hogy ki volt akkor, aki közülük elveszett, de ehhez bizony még az Ősz Öreg segítsége is kellett. Emlékeznie kellett, s az öreg tanácsát követve felnézett az égre. Moccanatlanul moccanva lobogó látomást, aranyló kakastaréjnak látomását látta akkor.

        S akkor kivillant előtte a valaha volt, s aztán elveszett tizenkettedik garabonciás alakja. Látta, hogy közülünk kiveszve, a szerencse kerekéről lependerülve tündéri tünékenység lett hát az ő sora, s tündérként is csak átok ült rajta, hiszen elindult egy úton, amíg ők egy másikon jártak.

        Látta az égen az aranykakast, akin átok ült, mert tündéri szerzetet szeretett. Látta, s ha már észrevette az aranykakast, akkor benne a valaha volt társukat is felismerte, s azt is észrevette, hogy az aranykakas fején a taréjnak nyoma sincsen, hiszen bár az a taréj azóta ugyan bizony nem más, mint a garabonciások vezérlő csillaga.

        Mondta erre a leendő garabonciáskirály, hogy ami egyszer megszaggattatott, az maradjon immár csak meghasadva, hiszen az elátkozott tündértől távolba szakadt arany kakastaréj ott tarajlik már minden tudván tudós garaboncos üstökén. Kérdezte az Ősz Öreg, hogy akkor hát mi lehetne a veszendőbe ment garabonciás áldozatának tiszte. Mondta Gubancos, hogy akié a szerencsekerékről leperdülő, tizenkettedik garabonciás sorsa, azé a Hold tudománya. Azé a halál birodalma. Azé az Ősök dicsőségének minden erőnek erejével szolgáló hagyománya. Ahogy ő tanít, ahogy ő segít, úgy tanítanak, úgy segítenek az Ősök is.

        Az Ősz Öreg erre még kérdezett valamit, hogy a szerencsekerék forgásával együtt Gubancos sorsán is egy irgalmatlanul nagyot fordítson. Azt kérdezte a leendő királytól, hogy mi volna hát szerinte a tizenkét iskola első iskolájának tudománya. s mi volna hát abból, ami az ünneplőkre most átszármazhatna.

        Mondta is Gubancos, amit gondolt, s nem is tudta, hogy amit akkor elmond, azzal már önkéntelenül is tudja minden nevét az árvaságnak, mellyel a garabonciás végül homokos, vizes síkra ér, s tudhatná már azt is, ha merné, hogy ott egyre csak ezüstös fejszesuhanás játszik majd a nyárfa levelén.

        Mondta hát Gubancos, hogy nincsen jó szerencse, nincsen rossz szerencse, csak forgandó sors van. S ha garabonciás vagy, soha nem szakad veled a világra gonosz varázslat. Madarak szálltak erre a válaszra a fákra, de szárnyak nélkül. Kakasnak taréja tornyosult az égbe, de kakas nélkül. Hogy jöjjön egy király napkeletről, s amit talál, mind megegye szája nélkül.

        Ezzel teljesedett ki a szerencsekeréken forgó tizenkettek első iskolájának első mutatványa, s ezzel menten elvégeztetett a kék folyó vizén ringó tojáshéj két darabba hasítása is. Lett hát meghasadt tojáshéjból termett koronája a garabonciások leendő királyának. Lett hát életre-halálra menő tétje a tizenkettő és még egy iskola ünnepi mutatványának. Lett hát homokos, vizes síkon futó útja a nyárfa levelén játszó ezüstös fejszesuhanásnak.

        Volt még tizenkettő iskolája az életnek és a halálnak, forgott hát a kerék a tizenkét garabonciásnak.

        Kikerengte hát Gubancos a második iskolát is.

        Azzal mso-bidi-font-family: Arial'>az igazság mérlegét billegtette meg újra meg újra, hogy ami egyszer felborult, az helyrebillenjen, s a mérleg serpenyőiben elsüllyedt, de közben mégis sötéten ragyogó szemek bogára a hét magas égre emelkedhessen.

        Kikerengte Gubancos a harmadik iskolát is.

        Azzal a világok virágzását virágoztatta fel, hogy ami egyszer szabadon nőttön-nőtt, s növekedett, az cseperedjen még annyit, hogy világnak világa legyen a benne burjánzó virágok minden szál virága.

        Kikerengte Gubancos a negyedik iskolát is.

Azzal megidézte az éjszaka fáját. A fekete nyárfát. Azt fát, melynek gödrét sárkány ássa ki, hogy a vitéz küzdelemben legyőzött legények testét temesse belé, de csak úgy ám, hogy az a fa aztán éjszaka jóval többet nőjön, mint nappal.

        Kikerengte Gubancos az ötödik iskolát is, de azzal ő már az érckígyó önmagába csavarodó farkának kerengését kerengte. Hogy maga körül az érckígyóval együtt ő már csak a nagy garral érkező garabonciásokat tűrje, akik a kezükben épp nem könyvet fognak, hanem lángokkal bojtos botot markolnak.

        Kikerengte Gubancos a hatodik iskolát is. Azzal megidézte a garabonciás és a tündér szerelmének telő és fogyó Holdját. A három csillagokat terelő Hold szerelmét, s a két Feketegyász országát. Előbb a garabonciásét, melymso-spacerun:yes'>  hegyeknek, völgyeknek, kőszikláknak háta mögött fekszik, ott, ahol a fekete kutyák közül bizony egy sem vakkantana akár egy gyűszűnyit. Aztán a másik Feketegyász országát, s benne Johara városát, melyben az asszonyi gyász csak olyan, hogy őrzi a benne embernek megtérő tündér tünékeny kedvét, hogy mso-spacerun:yes'> szépen megférjen benne a szóló szőlő szava, a mosolygó alma derűs ragyogása, a csengő barack csilingelő kacagása, s hozzá még a gyerekek örömteli dúdolása.

        Kikerengte Gubancos a hetedik iskolát is. Annak tudását, hogyan lehet kettő a Hold, amikor mégis egy a Hold. Kikerengte Gubancos a nyolcadik iskolát is, s azzal éppen kijárta a regössíp hajlongásával együtt hajlongó, egyetlen fejét a síp szélesre táruló tölcsérével együtt az égbe táró sárkány útját, hogy megtudja, forgórózsa karjai hajlanak és hajladoznak abban a tanításban, s hogy megértse a magtárat, melyet a sárkánnyal és a síppal hajlongó forgórózsa ölelve örvénylő karjai önmagukba zárnak.

        Kikerengte Gubancos a kilencedik iskolát is, s azzal meghozta a ringó tojáshéj kettétörésének áldozatát. Hogy a ringó tojáshéj kettétörésében a garabonciás ünnepe az legyen, hogy közben eltűnik ő a tojásnak héjából hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. S hogy a garabonciás otthonának szétszaggattatása annak ünnepe legyen, hogy a tojáshéj alsó feléből idelent az anyaföld lett, a tojáshéj felső feléből odafent magas mennybolt lett, sárgájából a tojásnak sziporkázó Nap született, fehérjéből a tojásnak halovány Hold keletkezett, a tojás tarka foltjaiból csupa csillag lett az Égen, a tojás fekete foltjából felleg lett a levegőben.

        Kikerengte Gubancos a tizedik iskolát is. Azzal megmutatta a daru első hét évének tűzkígyókkal eltelő, tűzzel-vassal jóllakó étvágyát, s hozzá még a daru első kétszer ezer évének minden várakozását, s minden színeváltozását.

Kikerengte Gubancos a tizenegyedik iskolát is. Azzal az Ég köveinek színe előtt forogva is éppen az imbolygás bolyongó tudását tudatta. De ő akkor már azt is tudta, úgy akad neki a jó és a rossz szerencse kerekén forgása, hogy amit az ünneplők elé tár, az nem mutatványa többé egy valaha megszerzett tudásnak, hanem szüntelenül keletkező felmérése egy új világnak.

        Kikerengte Gubancos a tizenkettedik iskolát is, hogy kiteljesítse azzal a Nap Iskolájának minden tudományát.

Így lett hát a szüntelen keletkezés forgásának ünnepén Gubancos sárkányt megzabolázó garabonciás, hiszen bár ahogy a levegőt kifújta és beszívta, minden öregtől megszabadult, s minden frisset bekebelezett - mindenről megfeledkezve, semmit el nem veszítve, s az Ég sárkányainak végtelen békességében minden szépségek társául szegődve.

        Kikerengte Gubancos a tizenkettedik utáni egyetlen egy iskolát is, hogy azzal a Hold Iskoláját is megelevenedni hagyja életének göncökkel gubancos szálai között. A Hold Iskolájának tudománya előtt ő pedig azzal tisztelkedett, hogy Keletnek felajánlott sárkányt maga alá kapta, hogy azzal a lovaglással ő a hét magas égbe is elröppenjen, s hogy akkor vele az a sárkány úgy dobrokoljon, hogy ne legyen se holt, se eleven. Hogy ők ketten a sárkánnyal úgy legyenek egymás támaszai, ahogyan éjnek éjjelén is csak-csak szépen süt a Hold, amikor megy alatta egy élő, s megy alatta egy holt.

        S ha már az égi Fejérárok partjára került, az árok partján benne a zuhanás minden szédülete összekészült, hogy akadjon abban mámor, mágia és magasság, s hogy akadjon abban még tisztelet, tartás és teremtés is. Világnak világa, világnak varázsa nyílt hát ki Gubancosnak az égi Fejérárokban, a csillagok partja alatt, ahogy a Fejérárok mélyének hetedik mélysége felé zuhanvást a Hadak Útján csillogni már éppen Csaba vitézeinek kardját láthatta.

        Üzent onnan a garabonciás fehér szavakat, ahogy a Fehér Király íjásza lőhetett volna százöles oszlopon állva, hogy a Szent Közép erejét kiáradni láttassa. Szólt bár fehér szóval. De a harag mellett is csak megbocsátással. A merev mellett is csak rugalmassal. A változás mellett is csak az állandósággal.

        Akkor leszállt Gubancos a jó és a rossz szerencse kerekéről, s vele együtt leszállt mindenki, aki vele együtt arra a kerékre időtlen időkkel előtte felszállt.

        Akkor már pontosan tudta Gubancos, hogy a kővadak tombolása mit üzen neki. Tudta, hogy ez a tombolás már kövek vad gördülését, sorsának vad felkerekedését, a benne sajgó hiány vad tárulkozását, s hozzá még az előtte tátongó üres út vadul borzas feketeségét üzeni neki, hogy legyen neki ezen a sok vadságon is mit megszelídítenie, ha már adatott neki egy mennyei sárkány, hogy őt megnyergelhesse.

        Tizenketten voltak, mert tizenketten maradtak. De akadt veszteségük, s ez a veszteség éppen Gubancosé volt. Mondta hát Gubancos a maga égőáldozatát. Mondta a többi tizenegynek, hogy nincs már ott körülöttük a tündér, s nem is lesz soha már. Hiszen bár ami jár, nekik onnantól már suhogva jár, fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt jár. Hiszen bár már átkos, ős, s hozzá még vad a holló, s ha holló nyit ajtót, halkan zörög, alig koppan, s hozzá alig roppan rá a zár.

Mondta is erre az Ősz Öreg a malomkerék magasában imbolygó Gubancosnak, hogy elhagyatnak akkor mindenek. Mondta is erre Gubancos, hogy az éles kövek közt az árnyéka ugyan már csörömpöl.

        A ragyogó Nappal és a telő Holddal teljes mutatvány így ért véget, de az, ami csak bemutató lett volna, addigra bemutatkozás lett. Királyi bemutatkozás – a királyság minden áldozatának bemutatásával, s az avatott királyoknak járó minden tudás megnyílásával.

        Így jött el annak ideje, hogy az Ősz Öreg végre is Gubancosnak már a koronáját is megmutatta. Éppen a fele volt az annak a tojáshéjnak, melyben a király egy másik életében kertekbe rejtezve még a tündérrel együtt vendégeskedett. Értette hát erre a király, amit értenie kellett. Értette, hogy az Ég alatti világot ezzel a koronával magába az Ég alatti világba rejti majd, s hogy amint a koronát felteszi, az Árkok Földjének nyomorát a népét mentendő azon nyomban magára veszi, ha végre is úgy dönt, hogy a kertjeikbe az övéit egyszer még szépen visszavezeti.

        Elindultak felfelé a dombon, de úgy, hogy az a menet akkor már koronázási menet volt. A malomkerékkel együtt a leendő garabonciáskirályt a tizenegy garaboncosok a magasba emelték, s úgy vitték egyre csak felfelé. Az öreg állt a menet élére, hogy amiként őt a malomnak kerekét hordozva a tizenegy garabonciások követik, az uralom a rendet kövesse, a szolgálat a lehetőt kövesse, a tett pedig a kellő időt kövesse.

        Felért a jó és rossz szerencse malomkereke a koronázás dombjára, s ahogy odáig elértek, szépen leengedték a tizenhárom küllőket a tizenegy garabonciások. Ahogy a földre ereszkedett a kerék, Gubancos is lelépett róla, s szétnézett a dombról eléje táruló tájra. Az Ősz Öreg kinyújtotta a kezét, s a tenyerén egy fél tojásnak héja derengett.

        Feltette az öreg Gubancos fejére a koronát, s mondta, hogy legyen a király nyugovást nyugalmas. Legyen tiltván tilalmas. Legyen bízvást bizalmas. Legyen járatlanul jártas. Legyen inogva inas. Legyen sugárzón sugaras. Legyen vég nélkül hosszas.

A szüntelen keletkezés koronája avatta királlyá a garabonciást, szálltak hát a madarak szárnyak nélkül. Fára ültek hát lábak nélkül. Mondta erre a király azoknak, akik még rá figyeltek, hogy kinyitja a hét világot rejtő tarisznyát, s abból Isten tölgyfájának hét ágát húzza elő fájdalmas ráadásnak, s úgy lesz az a hét ág ott ráadásnak, hogy lesz rajta szállása madaraknak, legyenek bár ők szárny nélkül égen suhanók, s legyenek bár ők lábak nélkül földet érők. Hogy aztán jöjjön egy király napkeletről. Hogy mind megegye szája nélkül, ha törött tojáshéj a koronája már törve is csak mindenestül.

        Kihúzta a király a tarisznyából Isten tölgyfájának első ágát. Akadt azon az ágakkal ágazódó sok-sok ágaskodáson egy arany dióhéj, egy gyémánt dióhéj, s hozzájuk még egy szirom is, de bizony éppen harangvirágnak szirma. Betette az ünnep vigasságába a király a sárkányok kantárának tudását is. Minden ünneplőt átvezetett minden valaha volt veszteségének fájdalmán. Átvezetett a hiány minden sajgásán. Átvezetett a felejtés mámorán. Átvezetett a pillanat tüzes varázslatán. Átvezetett a sárkányok boldogságának minden titkán. Hogy azzal a boldogsággal te is csak boldog légy. Hogy azzal a boldogsággal te is csak szabadon élj, holott ugyan azzal a szabadsággal már te is a sárkányok közé szakadsz, hogy te is átadhasd a benned forrongó forróságot annak, aki hűs, hogy megkaphasd a hűstől azt, ami dús, hogy dúskálhass abban, ami hús, s szűkölködve lüktethess abban, ami vér.

        Kihúzta a király a tarisznyából Isten tölgyfájának harmadik ágát. Akadt azon egy gyémántalma is, de bizony az az alma le is esik rögtön az ágról, s ahogy a földre hullott, rögtön a koronázási domb aljára gurult, ott ködbe borult, kigömbölyödött, s menten kigabalyodott belőle egy szépségesen szép gyémántpalota, mely nem lehetett bizony más, csak a tündérek alkotása, s nem lehetett bizony más, mint a tündérek titkos laka. Bement Gubancos a gyémántpalotába, hogy valamit onnan is kihozzon a közös vigasságba. Talált a palota hetvenhetedik szobájában képeket. Volt ott egy jóskártyákból feltornyozott csomag, híjával éppen három lapnak. Azt a három lapot a palota lakója rakta ki. A garabonciás is a lapok közé nyúlt, hogy a Felhőknek Táncolótól éppen a felhők gomolygásával búcsúzkodjon. Hogy legyen abban a felhőben elsőként újjászületés. Hogy legyen aztán abban a felhőben másodjára teher. Hogy legyen aztán abban a felhőben harmadjára összehasonlítás. Hogy nőjön abból a terhek alatt, s a terhektől szabadulván elvetett magból tölgyfának törzse és bambusznak szála, s hogy ez a kettő szállal szálasodó szálasság legyen aztán számára az életet új élettel élő, egymást meg nem mérvén mérő erők új összehasonlítása.

        Képek tudásával tudósan lépett hát ki Gubancos a gyémántpalotából. Tölgy és bambusz képét is hozhatta volna bár az ünneplőknek, de nem képekkel szolgált, hanem a Garabonciás Könyvével hódolt a szüntelen keletkezés ünnepe előtt, hogy inkább abból olvassa ki a tölgyet és a bambuszt, de úgy ám, hogy a koronázás dombjánál álljon ott valósággal egy tölgyfa, s mellette álljon ki a földből valósággal egy bambusz is. Hogy legyen a fa is, de a nád is az ünnep felhőkkel táncoló táncosa. Hogy a fa lombjának susogó ringása és a nádszál kecses íveken ívelő hajlongása legyen ennek az ünnepnek a két szüntelenül keletkező és szüntelenül újjászülető tánca.

        Kihúzta a király a tarisznyából Isten tölgyfájának negyedik ágát. Akadt azon a világnagy falevélből is egy tisztességes darab, de annak a tisztességét bizony az adta, hogy darabokra ő csak úgy hasadt, hogy éppen a fele bizony teljességgel épen maradt. A hogy a fény mellett marad épen a sötétség. Ahogy a forró mellett van a hideg. Ahogy a tűz mellett van a víz. Ahogy a láz mellett van a vacogás. Ahogy a férfi mellett van a nő.

        Kihúzta a király a tarisznyából Isten tölgyfájának ötödik ágát. Akadt azon az ágakkal ágazódó sok-sok ágaskodáson egy aranyosan csillogó tükör is.

        Belenézett hát a tükör léleklátó fényeibe, hogy ez legyen az ő köszönete a tojáshéjnak koronájáért, a szüntelen keletkezés fölötti hatalom nélküli uralomért.

        Kihúzta a király a tarisznyából Isten tölgyfájának hatodik ágát. Akadt azon egy minden udvarba benyerítő, szépen dobrokoló paripa. Hogy a király lelkével messzire szakadó útra induljon. Halódó testet csak maga mögött hagyjon. Húst és vért soha ne féltsen. Szétdaraboltatva is újra eggyé váljon. Hol lassan, hol gyorsan. Fenségesen és mocskosan. Mámorosan, mágikusan és magasan.

        Ajándékba kapott szavakat szórt hát szét a király az ünneplők körül, de ezzel is csak addig akart jutni, hogy hangokat gyűjtsön. Lett erre akkora nagy vigalom a dombnak aljában, s ott is mind a hét határban, hogy a tajték a tündérharmattal már bizony együvé ért. Együvé ért, de nem is ám a dobolva dobrokoló égi paripa szőrén, hanem a tündéri muzsikusok játszotta talpalávaló táncának fergetegén.

        Kihúzta a király a tarisznyából Isten tölgyfájának hetedik ágát. Akadt azon az ágakkal ágazódó sok-sok ágaskodáson egy varázsdob, rajta hét fekete babszemmel, melyek ugyan le nem estek volna onnan, ahol akkor jósolnivalójuk akadt. S ha le nem estek, hírül megint csak azt a mintát hozták, melyet a garabonciás egyszer már ajándékba kapott az égtől. Megrázta hát most is a dobot, hadd lássa meg, mit tehet még hozzá az Ég ahhoz, amire egyszer már igényt tartott. Látta a király, hogy a csillagok fenséges alkotásához illő komolyság egyszerre csak derűs fintorba csap át, de nem úgy, hogy a fenséges alkotás fensége elveszne, hanem csak úgy, ahogy a nevetés öröme ettől a fenségességtől függetlenül is csak-csak kitörne.

        Mire a hét ág így előkerült, az áldott Nap is hét ágra sütni készült. Mondta erre az öreg, hogy amint eljön a hajnal, úgy illene, hogy a pirkadat derengését a domb aljában már hét, mélyen a földbe döfött ág köszöntse. Hogy legyen azokon érkezése az áldott Napnak hét ágra sütni, az Isten tölgyéről megmaradt ágak ágazódásán égi lánggal az ünneplők elé toppanni.

        Kitárta akkor a király a tarisznyája száját, s szép sorban visszarakta bele a tölgy ágának ágaival-bogaival együtt a tarisznya száján kívülre sodródott ünnepi portékákat. Kivett aztán a tarisznyájából tízezernyi kisbaltát, tízezernyi vaskapcsot és tízezernyi vasbocskort. Aztán kivette Táltos Tündérvitéz sípját. Megfújta a sípot, hogy amint reggelre kelnek, az összes ünneplők menten köréje gyűljenek. Adott minden csillagot ragyogó arcnak egy kisbaltát, egy vaskapcsot és egy vasbocskort, hogy azzal az égig érő tölgyek erdejében legyen mivel a magasba hágniuk.

Táltos Tündérvitéz sípjának szavára folyton-folyvást csak jöttek az ünneplők. Szó nem hangzott el, mert amikor meglátták a királynál a kisbaltát, vaskapcsot és vasbocskort, nem volt kérdésnek helye. Aki látta, amit látnia kellett, annak rögtön a koronázás dombja körül az égig magasodó kerek erdő lombjaiba veszett a pillantása, de nem ám félve, hanem lelkesedve.

        Mámoros magasba, szédítő mélységbe indultak hát, akik az ünnep örömével útra kelve az égigérő lombok közt ágaskodó ágak közé baltát ütöttek, vaskapcsot vertek, s vasbocskorral koppanó lépteket léptek. Hogy bújjanak mind bokrostul, de fülük mind itt maradjon. Bújjanak mind bokrostul, de lábuk mind itt maradjon. Bújjanak mind bokrostul, de orruk mind itt maradjon. Bújjanak mind bokrostul, de szemük mind itt maradjon. Bújjanak, mind bokrostul, de szájuk mind itt maradjon.

        Felment a király is, de nem a tetejetlen fa magasába, hanem egy torony hetedik magasságába, hogy ott aztán szépen megállapodjon, mert ott akadt neki időtlen idők múlásával múlhatatlan, örökkön örök érkezése, hiszen bár tart az ugyan még most is.

        Szólt onnan a király hét határt bejáró szólással, hogy azzal akár már azt is elmondja, hogy a torony hetedik magasságából is a forrás mélyéről jön ő majd még el, de úgy, hogy aki vele jön, helyette jön, habár már az ő nevében is jön. S aki vele, de már utána jön, az Égi Vizek Folyójával jön, hiszen ő már akkor a Forrás Fia lesz.

        De amíg erről a király épp csak elvétve szólt, szavakba foglalt inkább a torony hetedik magasságában hét csaknem üres polcot. Hogy képzeld el, milyen lenne, ha csak a hetedik polc lenne az, amelyen egy fekete könyv ékeskedne. Hogy ha nyúlnál érte, kicsit még ágaskodnod is kellene. De aztán a könyv a polc szélén megbillenne, megszédülne, s zuhanni kezdene. Hogy aztán a bal kezed szinte felfoghatatlan gyorsasággal meglendüljön, hogy egyszeriben úgy kapd el a könyvet, hogy rajta semmilyen hiba ne essen. S ahogy ez a próba veled egy pillanat leforgása alatt megesne, elmosolyodnál, mert hálás lennél annak, aki a mozdulataidnak a parancsot adta. Mert ugyan bizony nem te voltál az, aki cselekedtél, hiszen bár te is csak eszköze voltál egy villámgyorsan mozgásba lendülő akaratnak.

        Hiszen bár vad vagy, mert elejtettek, ahogy megesett, hogy éppen veled is csak megestek. Vadász vagy, mert zsákmányul ejtetted magad, s kiválasztott vagy, mert magas és mámoros akarat talált meg, hogy átadd neki magad. Hogy aztán hidd is, ne csak lásd. Hogy aztán tedd is, ne csak várd, s ha teszed, úgy tedd, hogy azt szinte már magad sem hinnéd, ha nem éppen te magad cselekednéd.