Aki bújt, egyet sem szólt, de máris kettő lett belőle: így esett hát, hogy kettő lett a vendég a kék folyó hullámain ringó tojáshéjban. Az egyik vendég garabonciás volt: fekete vár őre, s fehér szó fia. A másik vendég tündér volt: gubancos álmok szálainak szövögetője, s a varázsos utakra repítő tündéri gúnyák szorgos felöltője. Elég lett volna ennyi mámor, mágia és magasság bizony kettejüknek egy egész életre is, de akadt nekik az Árkok Földjén még tisztelet, tartás és teremtés is, hogy dolguk nekik éppen a teremtéssel akadjon. Hogy a vérük együtt kicsordulva egyszer még egy árokba folyjon, hogy ott aztán egy malmot meghajtson. De az a malom háromkövű legyen, s a legelső köve szeretetet járjon. De az a malom háromkövű legyen, s a második köve aprópénzt hullasson. De az a malom háromkövű legyen, s a harmadik köve igazgyöngyöt járjon.

Ment volna hát a garabonciás csodamalmot látni, s a három kővel járó malmot kettejük vérének hullásával meghajtani. De ha magukból vért kellett ontaniuk, ahhoz előbb meg kellett erősödniük, erőt pedig csakis azzal gyűjthettek, ha a Hét Esküvések Útjára tértek. Ha az Ég és a Föld menyegzőjén az Ősz Öreg előtt egyszer letett hűségesküjüket még egyszer letették, s hozzá még az ott letett többi hűségesküt a valaha volt társaikkal is megerősíttették.

Ment hát a garabonciás a part alá, hogy három varjú, három macska, s hozzájuk még egy medve is várjon rá a part alatt. De az a medve az ő szemét azzal is felnyitotta, hogy egy percig sem tagadta: a garabonciás sorsa bizony a küzdés, s ha ezt vállalja, az ő szarva ajtón már be nem térhet, mert csak a völgyekben foroghat. Erre a göncökkel gubancos garabonciás a jázminfa virágát lerágta hajnalra, inaival meg ugrott a nyárdelelő napba. Keletkezett aztán annak a napnak fényében egy ékes nagy út. Sások között szólt hát oda az a hang, melynek egyszer még dicső sasok röptével kellett jönnie. Hogy az a csodafiúszarvas a királynak egyszer elmondhassa, hogy ne nagyon siessen ám az ő halálára. Mert ő annak a királynak bizony nem a vadlövő vada, hanem ő sem volna éppen más, mint az Atyaisten követe. Mert homlokán van bizony a fölkelő fényes nap, oldalán van bizony árdeli szép hold, jobb veséjén vannak bizony az égi csillagok.

A diák is szarvas képében volt ám, ahogy annak a szarvasnak a hangját hallhatta. De értette is ám, hogy az a szarvas a vér kiontásán már mit sem szomorkodik. Mert ahogy ő égi utat mutat, közben felette van minden vér minden szerződésének, s felette van minden vér minden feláldozásának. Fölébe került a diák is minden vér feláldozásának azzal, hogy szarvas képében Újföld rénistenével együtt harcolhatott. Az Újföld rénistene lett hát az, aki a garabonciás vitézségét látva Gubancos egyszer már szépen letett esküjét megerősítette.

A második eskü, mely  megerősítésre várt, a tündéré volt. Hogy addig dúdolja ő a maga dallamát, amíg szóló szőlőnek, mosolygó almának és csengő baracknak a halotti tora is eljönne, de még a kelő Napja is felvirradna. De amit eltemetnék, azt ki is hantolná, hogy árva borjú többé ne legyen anyátlan, de még a puszta pajta se maradjon fedetlen ott, ahol a három verébnek is csak hat a szeme, de még a szenes csutak is csak fekete.

A harmadik megerősítésre váró eskü Göncösé volt. Gubancos ment azt az esküt erőnek erejével ajándékozni.

Sólymok hátán szálltak ők esküt erősíteni Tündér Ilona palotájának hálószobájáig, ahol akadt nekik víz egy butykosba az élet vizének forrásából, s akadt víz nekik egy butykosba a halál vizének forrásából is. Ahogy aztán Gubancos a holtak birodalmának mélyéből szavakat szórt, s a mondatainak végére döndüléseket morajlott, halva haló holtában, s életre serkenő megéledésében is hallotta ám a magas ég szapora kopogását.

A következő esküvel esküvő a bolygó lidércek egyike,  Kece lehetett, de mielőtt őt megtalálhatták volna, úgy énekelt Pilla csaknem meztelen teste, hogy a rajta marasztalt egy szál kötényben akár a világ is csak egy szépen szóló rigó lehetett volna. Énekelt is a tündér teste, s meg is gyűrődött azzal hétszer az ő köténye, hogy azt látva a tündér és a garabonciás már tudván tudhassa: ölelésükkel olyan kötényt gyűrtek össze és fodroztak meg, mely egyike lett a tarka erővel varázsos kötényeknek. Szép tarka kertben, szép kék tónál és szép fehér palotában kanyargott hát Kece újabb esküvésének útja, miután a lidérc a lótuszok asszonyát, a könnyek asszonyát és a csillagok asszonyát is sorra-rendre megtalálta. Háromszor hallották hát ki a világ szépen szóló rigójának füttyét a világ tarkaságát virító tündérkötényből. De a tündér szemét az a kötény ugyan meg nem csalta, mert ahogy hozzá a vízen ringó tojáshéjba visszatértek, rögtön észrevett ő három rózsát azon a kötényen. Tudta a tündér, hogy az egyik rózsa a lótuszok asszonyának tarka nyoma, a másik rózsa a könnyek asszonyának tarka nyoma, a harmadik rózsa pedig a csillagok asszonyának tarka nyoma, s amint abból a kötényből ő a világ szépen szóló rigójának énekét is kihallotta, Kece egykor letett hűségesküjét ő is csak erőnek erejével erősítette.

Lett is annak az eskünek akkora ereje, hogy Kece el is indult tőle egy úton, s aztán még egy másikon is. Hogy aludjon, mint fekete föld, s álmodjon úgy, mint kelő Nap sugára. S ha ébredne, ébredjen akár arra a kérdésre is, hogy ha éppen egy örvények mélyén térülő-forduló másik bolygó lidérc, Pőre lehetne a kelő Nap sugara, éppen hogyan ébredhetnének az esküvel esküvők az ő ébredő fényének simogatására.

Rózsával és ibolyával volt szegélyezve Kece útja, de Gubancos is elkísérte, hogy ő is ott rejtse magát, ahol arra figyelhet, mikor akad az útjába egy örvénnyel mélyülő tó akad. S ha a szeme elé ilyen tó kerül, legyen belőle búvárkacsa, aki bátran a mélység fölé óvakodhat. S ha ő búvárkacsa lehet, Kece a tó vize legyen. Akadt aztán ott annyi fekete dallamörvény és fehér dallamörvény akkor a kezük ügyében, hogy abból a Dallamok Kapuját felépíteni bizton megpróbálhassák. Mind felrakták hát a feketén pompázva parázsló és fehéren ragyogva fénylő dallamokat, s a Dallamok Kapuját azzal a lendülettel rögtön ki is próbálták. Aztán ahogy a kellő idő elérkezett, nézték hát a Dallamok Kapuját, hogy vajon ki lép ki rajta. Lépett ki azon bolygó tűz nem is egyszer, de kétszer. Volt ott bolygó tűz, hogy fekete tudással legyen tudós. Volt ott bolygó tűz, hogy fehér tudással legyen tudós.

Az egyik bolygó tűz fehér örvénnyel örvénylett, a tó vizére siklott, s annak a legmélyén járta el a lidércet igéző táncot. Amint az örvényt meglovagolták, kijárták a rózsa útját, s ki is töltötték az ibolya útjának forgását, s végül Pőre láttán az ő esküjén egyet a fehér táltosok tárva nyíló tárulkozásával is erősíthettek.

Az ötödik esküvés próbája lett hát az örvénynek tánca. A hatodik esküvés próbája lett volna az égi varázsforrás csobogása. A hetedik esküvés próbája lett volna az Isten tölgyének hét ága.

Vízen ringó tojáshéj lett hát a tanyája a gondolatnak, hogy a hetedik csakis Gubancos lehet, de hetedikké ő csakis úgy válhat, hogy Kőfia Óriás és Kőlánya Tündér nyomtalan nyomába bizony éppen egyszerre eredhet.

Pilla ehhez csak annyit tett hozzá, hogy aki egyszerre megy az égi varázsforrás csobogásához, s hozzá még az Isten tölgyének hét ágához, csakis arra mehet, ahol kölyökkora jár még az időnek. Ahol még éppen csak most van érkezése a teremtésnek. Ahol még nem esett rontása rajta semmiféle emberi kéznek.

Megmártotta hát a garabonciás a Hetet az Egyben, s ivott is a Hét egészségére. A hetedik ezzel ő maga lett, ahogy akkor az Égi Csendes Folyó mindkét partjáról csakis ő szólhatott.Szólva hát fekete felhő gomolygásával. Szólva hát köves eső záporozásával. Szólva hát két fenevad acsarkodásával.

S erre aztán megint esküvést erősített a válasz, hiszen bár Kőfia Óriás szólt vissza a fenevadaknak a hegyek gyomrából. Mondta is Kófia Óriás, hogy esküdött ő hűséget. Hűségét a földnek. Hűségét a föld hegyeiből feltörő forrásnak. Hűségét a forrásban zúgó csobogásnak. Mondta is, hogy azt a hűséget ő egyre csak a magáénak vallja. Mondta is erre Gubancos, hogy ő akkor ezt az Ég és Föld Menyegzőjén egyszer már letett esküt bizony nyomban megerősíti.

Indult akkor Gubancos Kőlánya Tündér nyomtalan nyomába, hogy ne legyen előle akkor már az Istenek tölgyének sem szökhetnéke.

Az Árkok Földjét járva Gubancosnak nem lehetett kétsége, hogy tiszta forrás öt tündérének a nyomára kell jutnia, de ehhez előbb a saját lányához, Kőlánya Tündérhez kell elérnie. Ágak ágazódásával hajtani magában hajtást oda, ahol egy üres malomban volna éppen kölyök a kora az időnek, s ahol otthona lehet még egy kövek gördülését éneklő tündérnek.

Kőlánya Tündér szívesen szólt onnan is az apjához: kitanította hát arra, hogy tűz a háza, ispiláng, hegyes tornya rőzseláng. Mondta erre Gubancos menten, hogy rózsa volna, piros volna, mégis kifordulna.

Ment hát Gubancos, amíg a tiszta forrás öt tündérét meg nem pillantotta, s kezükben a sarlót meg nem látta. Annak a ködös földnyelvnek a vége felé nyomban el is indult, hogy ő is azt a selymes sarjút, s ő is azt a harmatos, hímes füvet tapossa, amelyből az a boglya készül, amelynek a tetejébe az ő tetejetlen tüze készül. Készül égőáldozatnak, készül füsttel tekergő keresetlen vallomásnak. Készül a fekete vár tornyára. Szegény köveknek szabadulására.

Így történt, hogy Isten fája bár megfogant. Így történt aztán, hogy Isten tántorgó tölgye magát pedig áldozatul éppen úgy adta, ahogy az Ég köveitől kapott erővel repeső lélek minden lélekkel lelkes darabja is akarta.

A ködfoszlányokon átlibbenve egyszerre ott termett előtte Kőlánya Tündér, hogy boldogan elújságolja: üres volt a malom, de holló szavával lett teli. Hogy nincs tallérja, de rabolják ki. Hogy volt egy esküje egyszer, s újra csak azt mondja ki.

Kimondta hát, hogy az Ég és Föld menyegzőjén hűséget esküdött egy tölgyfa hét ágának. S ahogy ezt a valaha volt esküjét megerősítette, Gubancos ezt még ajándékkal is megünnepelte, s ajándékul rögtön a lányának adta Isten tölgyfájának boldogságot termő hét ágát.

Ahogy visszament a kék folyó ringó tojáshéj irtózatosan nagy kertjébe, Gubancos elmesélte Pillának, hogy amíg Kőlánya Tündért várta a tündérek ködös fölnyelvének keskeny végén, ébren is volt, meg álmodott is. Közben a parton zöld forrásra hajolt: ott dobogott a szíve, ott csobogott a vére. De ha már zöld forrásban látta a piros vérét patakzani, vetette hát magam a zöld szemről a kék szemre. Patak forrásából patak forrásába. Magas kőszikláról magas kősziklára, onnan meg a kerek egy világ kerek egy kútjára.

Mondta hát erre Pilla, hogy ha a garabonciás vére ott volt, akkor az ő vére is ott csobogott. De a kerek egy világon csak egy kerek udvar lakozhatott, ha olyan volt az az udvar, hogy azon éppen egy kerek kút tátongott. S ha ez így van, az ő vérük onnan fog együtt kicsordulni.

Volt a kalandjaiknak se szeri, se száma, de idővel meg is látták a kerek erdő közepét, s látták rajta a kerek udvart. Ott az ő vérük hullásának pedig az volt a rendje, hogy Gubancos előhúzta a tarisznyájából a tiszta-világtalan nyúl acéljából kovácsolt kardot, s annak pengéjével óvatosan, de a fájdalmat mit sem félve meghasította előbb a saját, aztán a tündér arcát. Kiállták a próbát, s megigazult az ő vérük azzal is, hogy lett az ő vérük hullásában is víz színén gyöngyözésében valami a kőben járó, vízben járó, körben járó szellemtáncok igazából is, hogy szikrát szórjanak ők ember szemébe, állat szemébe, s hozzá még egyre csak teremtő káoszt varázsoljanak a forma helyébe.

Így esett, hogy a garabonciás és a tündér piros vére kút mélyére folyt, hogy onnan az egyik piros vér, s hozzá még a másik piros vér egy árkokkal barázdált árokba is belefolyhatott.

Ahogy aztán a malomhoz elértek, a malom szeretettel szólt hozzájuk. Mondta, hogy őt a tündér és a garabonciás piros vére hajtja, s ez az erő máris próbát akar tenni rajta. Hiszen bár őrlik ők az őrnivalót, de akadhatna nekik még ennél szebb őrlemény is, ha a garabonciás lenne az, akivel eljön hozzájuk a remény.

Megérkeztek hát oda, ahová meg kellett érkezniük, s ahol voltak, ott is tudták már, hogy ha vártak, akkor bizony csakis rájuk várhattak. Lett a garabonciásból a harmadik köve a háromkövű malomnak, s lett a tündérből aranylóan tulipántos őre a kettejük piros vérével folyó malomároknak. Véget ért a Hét Esküvés Útja, s megnyílt a Malom Megjáratásának Útja.

        S mire a nyugalom fensége megint elhatalmasodott a világon, azzal már a malom is csak szeretetet járatott. De azt a szeretetet már Gubancos maga is a malom köveivel együtt járatta, mert köztük a harmadik már megint csak ő maga lehetett. De azt a szeretetet elsőként már Pillának ajánlotta, mert ahogy a malom kereke szeretetet járatni kezdett, az aranyló tulipánból egyszeriben már felhőkkel táncoló tündér lett.

Járta a szeretet a maga útját, s az ég gomolygó felhői lettek annak az első hírvivői. Mert jöttek az ég felhői, hogy lássák az ő pásztoruk örömét. Mert jöttek az ég felhői, hogy lássák a szeretet első kijáratását. A Malom Megjáratásának első csodáját. A pásztoruknak vallott vallomás diadalmas próbáját.

        Kilépett erre a tulipán kelyhéből lépett ki a malom árkánál Pilla, s magáról az aranyszirmokat szép sorban mind ledobta. S ahogy ott állt, máris minden az ő útjára várt. Arra, hogy a malom második köve immár aprópénzt hullasson. Erre aztán Gubancos kő képében szólt hozzá, hogy elmondja neki, mi vár rá. Hogy elmondja, az aprópénz hullatásáért a tündérnek az Árkok Földjén kell sírokat keresnie, s nem is  egyet, de százegyet, de tán eggyel még annál is többet. S a sírokban csigavonallal tekergő talizmánokra kell figyelnie, mert amit azok közül megtalál, azzal a háromkövű malom harmadik kövének lelkéhez is utat talál. Az út keresésének pedig számára az a módja, hogy hív magához egyet a föld mélységének sárkányai közül, az majd a karmával kivájja neki az Árkok Földjének árkait. Kivájja addig, amíg csigákkal ékes temetkezésekre nem lel. Akkor elengedheti a sárkányt, s lakodalmat lakó Csillagszemű Arcok hajlékait kell felkeresnie, mert ahol a lakodalmat ősi hittel a csillagszeműek szépen meglakják, de hozzá még a csillagokat is szépen megvallják, szórnak az ifjú pár elé aprópénzt eleget. S talál majd a tündér abban az aprópénzben nem csak verdében vert pénzeket. Talál majd ott csigák vonalaival ékes amuletteket. S ha így összeszedi a varázzsal ékes valaha volt pénzek apraját, azzal el is végzi a Malom Megjáratásának második útját, s hozhat magával a malomba őrnivalót éppen eleget, hiszen bár akkor a malom úgy fog aprópénzt hullatni, hogy azzal a járással a világ még inkább varázsba fog borulni.

Meg is járta ezt az utat a tündér, hogy a malom második köve aprópénzt hullasson, de addig ő is szépen kipróbáltasson. Kipróbáltasson sárkány ölelésének minden lángolásával, s aztán kipróbáltasson a lakodalmat lakó hajnaltűztánc minden forróságával.

Szedett, vett és teremtett a tündér a maga útján eleget, hogy legyen bőség az Árkok Földjén, ahogy a csigavonalak is csak a világ labirintusát formázzák.

El is indult a malom második megjáratása. S ha így járta, hát megjárja. Lett is erre bőségnek áldása az Árkok Földjén. Így esett hát, hogy a malom mind a két járásának megvolt a maga áldása, s hozzá minden áldásnak megvolt a maga kínokkal keserves áldozása. Lett hát erre fel Feketegyász országának újabb álmokkal álmodó látogatója - hiszen bár Pilla oda indult el, hogy visszatérni onnan ő már csak úgy akarjon, hogy azzal a lendülettel az Árkok Földjén a hegyek ormán is zendülés tanyázzon.

Fontolóra vette hát a három kővel járó csudamalom mind a három köve a Feketegyász országába tovatűnő tündér szavát. Hiszen bár ő úgy tudta, s azt nekik búcsúzóul még el is mondta, hogy mire a malom harmadik járatásának is a végére járnak, csatára kell készülniük, de abba a csatába addig soha nem látott erősítést kell hívniuk.

style='font-size:18.0pt; font-family:"Franklin Gothic Medium","sans-serif";color:black'>Járta hát erre a malom javában az igazgyöngyöt, s hozzá mondta is hát Gubancos, amire a talányokkal jutott. Annyit mondott, hogy ezután ő style='mso-bidi-font-style:italic'>nem ott ugrik, ahol árok nincsen. Nem ott kerül, ahol árok nincsen. Nem ott köszön, ahol senki sincsen. Hogy lenne ő bár kő, s lenne még hozzá ugyan halott redő, a halott redőkben pedig éppen ezer rovátka rajza.

Jöttek hát a Csillagszemű Arcok a Föld mind négy sarka felől. Jöttek hát az Árkok Barázdálta Arcok a Föld mind a négy sarka felől. Hoztak aranyat, ezüstöt, gyémántot, s mindenből éppen eleget. Zsindelyekkel kirakott karral a kövek szárnyán szállva eljött a tizenkét kőműves is. Gördült el a malomtól igazgyöngy számlálatlanul. Gördült erre a malomhoz más gyöngy is akárhány, s hozzá még rubint, ezüst, arany és gyémánt is akárhány.

Ahogy a kövek gördültek, azzal is csak hangot adtak ám a hangnak. Jöttek a tündéri muzsikusok a csudamalom árkához, ha már Ég szülte Földet, Föld szülte fát. Meg is tolta a bandérium prímása a vonót a csúcstól a kápáig, s ahogy tolta, onnan már vonta is, hogy a muzsikának ugyan ne legyen már se vége, se hossza.

S erre fel bizony utat talált a tündéri bandérium távolságon átkiáltó, óvatlanul is óva intő, s hozzá még moccanatlanul is tomboló muzsikája az Árkok Földjén szegélyező minden hegyvonulat minden csúcsáig. S fel is hangzott ám válaszul egy-egy zendülés a hegyek ormán az egeket bökdöső sziklákról is a hetedig ég magasáig.

        De a hegyek ormát megjáró zendülés akkor már világraszóló kihívás lett, s erre az Újföld felett menten fekete felhő gomolygott.

        Elszállt a fekete felhőig az első foszlánya a zengő hegyek hét világra szóló hangjának. Akadt is vele pár szava a fekete felhőben gomolygó sötét kavargás első foszlányának.

Mondta büszkén a zengő hegyek hangjának első foszlánya, hogy ő onnan jött, ahol volna ő már zengő zendülés sokadmagával hegyek ormának hegyén-hátán. Mondta erre neki a fekete felhő gomolygásának foszlánya, hogy vívott már az ő erejükkel az, aki a zengő hangokat a hegyek ormáról előcsalogatta, hiszen bár egyszer kifogott rajtuk az a garabonciás azzal, hogy szarvassá változott, s aztán magán hetvenhét forgást is kiforgatott, hogy legyen belőle égen suhanó, szárnnyal szárnyaló vad. De a fekete felhő gomolygásának foszlánya ettől ugyan már meg nem rettent, hanem inkább azzal kérkedett, hogy azt az őket megcsúfolótündéri erőt ők aztán hamar eltanulták, s megválaszolni azt az erőt ők már éppen kellő erővel tudják, mert az ők ugyan egy percig sem hagyhatják, hogy az Árkok Földje körül a hegyek felzengjenek, mert az már nem lenne más, mint az egész világ ellen intézett kihívás.

A tündéri erő boszorkányos vívmánya elsőként egy szárnnyal szárnyaló, de röptében is gúnyosan röfögő disznó volt az égen, hogy megigézve ő csak úgy legyen, hogy az Árkok Földjén ő minden meghitt érzést csak megcsúfolni kezdjen.

Kért a három kővel járó malmon kijáratott igazgyöngyök közül éppen tizenkettőt, de úgy, hogy abból hat fehér, hat pedig fekete gyöngy legyen, a sorrend köztük pedig úgy alakuljon, hogy az első tisztében közülük éppen az díszelegjen, amelyik éppen a napfelkelte pillanatában bukott ki erre a földre. Aztán a második az legyen, amelyik őt egy órával követte, hogy a szemét a világra vesse. És így jöjjön sorba még tíz igazgyöngy, hogy az utolsó köztük már az legyen, amelyik a napfelkelte után egy tucat órával tisztelkedett, hogy rá már a lemenő nap fénye vessen szépen súroló, narancsvörös fényeket.

        Amit kért, a szárnyas disznó ugyan idővel megkapta, de csak azért, hogy értve értse, ha még megértheti, hogy hol és hogyan ágaskodik az Árkok Földjén a magasba a Tíz Égi Törzs a Tizenkét Földi Ággal.

Elment a disznó a gyöngyökkel, de akkor a garabonciás már sereget hívott. Jött hát az Árkok Földjét karéjba fogó hegyek ormaiba költöző zengést megvédeni a réz regimentje. Jött az ezüst regimentje. Jött az arany regimentje. Elővette Gubancos a tarisznyájából Kőlánya Tündér szempilláját, s a szeméhez dörzsölte. Megjött erre Kőlánya Tündér is, s vele az ő tündéri serege Előhúzta Gubancos a tarisznyájából Kőfia Óriás darutollát is, s a füle mögött a hajába tűzte. Megjött erre Kőfia Óriás is, s vele az ő óriásoktól hatalmas serege is.

Kezdetét vette hát az Égszakadás Harca. Megtépték hát az Árkok Földjeinek őrei a kilenc egeket, s szabadjára engedték magukban az egeket felfaló fenevadakat, nem sokat, de éppen eleget. De az a fenevad úgy tombolt, hogy szent volt az ő tombolása, mert a példát a tombolásra maga a garabonciás mutatta. Hiszen bár amit tépett, azt nem a harc dühével, hanem az áldozat meghozatalának szentségével tépte. S ahogy ő tépte az egeket, úgy tépték az egeket a katonái is. Szép gyengéden magukra omlasztották hát mind a kilenc eget, mint ahogy tizenkét kőműves hamvaszt el szép gyöngéden szép építőáldozatnak kínált szépséges asszonytesteket.

style='font-size:18.0pt; font-family:"Franklin Gothic Medium","sans-serif";color:black'>S ahogy a tépett egek foszlányai a földig értek, s maguk közé sok ezer szárnyas disznót begöngyöltek, ezzel aztán őket a felhők ezer redője közt máris veszendőbe menni hagyták.

        Legyőztek ezzel az Árkok Földjének őrei szárnyas disznót éppen eleget, de a támadók sárkolonccal terhes mocskától mindent megmenteni bizony nem tudtak. Elfogyott az égről a szárnyas malacok röfögése, de a sártenger szüntelen fortyogásában ott ragadt köztük minden disznóröfögés minden undok emléke. A vitézek sárban megvetett lábaiból mandragóra gyökere lett, hogy ha őket bárki háborgatná, fülsiketítő sikoly legyen arra a földből kitépni próbált mandragóra rémisztő felelete.

Gubancos is mandragóra képében bújt a földbe, hogy aranytalpat is csak úgy vessen az égbe, hogy közben nyugta legyen ám a sárnak tengernyi röfögésétől, míg vissza nem térhet a harc újrakezdésének reménye.

Ahogy a föld sötétségébe bújt, Feketegyász országából hozzá a sötétségen át néhány tündéri tanács is menten odabújt. Mondta Pilla, hogy ha a garabonciás rá hallgatna, akkor az égbolt tépett egeinek foszlányait bizony hófelhők gomolygását gombolyítva varrná el. Hiszen akkor a sár tengerének fortyogását a garabonciás hóesés békességével csitítaná el, hogy legyenek körülötte fehér hópelyhek, fagyott szárnyak, gazdátlan álmok. Hogy azok jöjjenek, azok segítsenek a sárnak.

Kért hát a garabonciás az Ég-Föld Szellemétől hóleplet a sárral borított tájra, hogy a mocsokra nyáron is hadd jöjjön végre dermesztő fagy. Kérte a szellem segítséget, hogy a fortyogást halálra fagylaló fagy jégbordái legyenek a sárnak is a halált bordázó bordái, hogy törjön össze azoknak minden darabja. Hogy halálra legyen szánva azoknak minden apraja, s minden nagyja.

Megkapta a szellemtől az Árkok Földjét őrző sereg a fagynak fagylaló erejét a fortyogó sárra, s hóleplet boríthatott a garabonciás a mocsokkal meggyalázott tájra.

Recsegett és ropogott a hólepellel borított fagyos hómező, ahogy a földbe bújt varázsgyökerekből varázzsal ékes vitézek termettek újfent a föld színére. Kínálták hát az őket erősítő újabb seregnek az igaznak gyöngyét, hogy vennének, amennyi csak tetszik. Vettek is hát a csillagszeműek egyet-egyet az igazgyöngyök közül, s amit magukhoz vettek, azt a gyöngyöt rögtön az öklükbe szorították, az öklükkel a szívük felett a mellkasukat vele egyszer megütötték. De ahogy az igazgyöngy egyetlen szeme őket szíven ütötte, lett ám annak olyan szívhez szóló dobbanása, hogy a maguk helyén az Árkok Barázdálta Arcoknak se lehetett többé maradása. A távolból máris súlyos léptek döndülése dobbant. Jöttek az Árkokkal Barázdált Arcok is igazat látni, s az igazat kimondani, mert szíven ütötte őket az igazgyöngy üzenete.

Mondták, hogy szíven találta őket az igazgyöngy üzenete. Mondta Gubancos, hogy ütött a kő, mert ütött az idő, hiszen már izzó mezőkbe tűzettek az árva lécek.

        A Csillagszemű Arcok fegyvere a kard lett, az Árkok Barázdálta Arcok fegyvere a korbács lett, s lett ehhez egyszerre a mindannyiuké a bordák eltörettetésére váró jég. S ahogy a jégtáblák a kardok csapásaitól és a korbácsok ütéseitől meghasadtak, erre fel az undok sár semmivé foszló emlékei közül a selyemfű szálai is kiütköztek a magas égre. S ahogy a selyemfű Eget látott, az Ég magasának a frissen fellélegző szálait meglengetve, meghajlítgatva a szép mezők szárnyait is menten megborzolta. De lett is a szép mezők szárnyának megborzolásából hegyeknek hívása. Lett is a szép mező szárnyának megborzolásából folyóknak megárasztása.

Jöttek hát az Árkok Földjének messzi tájairól a három kővel járatott malom árka mellé bő vízzel áradó folyók áradni. Jöttek hát az Árkok Földjének szélén őrködő hegyláncokból irdatlan nagy hegyek az áradástól az Árkok Földjéért harcoló seregeknek menedéket kínálni.

Megfújta akkor Gubancos a varázssípját, hogy mindezek tetejébe még a Táltos Tündérvitéz is vele legyen, amíg a szomorúság simítja el benne a lelkének ráncait.

Amíg Kampóra vártak, a seregek megpihentek. Ahogy így pihentek, egyszerre csak velük pihent Kampó vitéz is, mert hallgatott ám a hívó szóra ő is.

Látta, hogy csatába hívták, ahol Zengő Dög száll majd feléjük, s a Szárnyas Kurva halált petéző röpte lesz a tiszta eget szennyező ármányos igézet legújabb mocska.

        Gomolygott is már akkor a fekete felhő feléjük erősen. S ahogy közeledett, a belsejéből a Zengő Dög zengése is egyre erősebben zengett. Zengett, hogy kikezdje azt, ami az erejük legjava volt. Hogy úgy álltak a vártán, hogy őrei ők többnyire már a kövön megmaradó kövek zendülésének, s a szabadon gördülő kövek zendülésének lehessenek.

Hét igézet telt ki akkor az Árkok Földjét őrző seregeken, hogy az oltalom igézetei nekik erőt adjanak, miközben a felforgatás igézetei az ő erejükből minden jót elragadni próbáltak.

S amikor már fogytán volt a hét seregek ereje, Kampó is kiállt a csodamalom védelmére. Eljött vele az aranyborjú. Eljött vele az aranytehén. Eljött vele az aranybika. Eljöttek ők Kampóval a kakaslábon forgó fekete vár alól, ahol az ő testükről vetett habos sárarany verítéke kavarta fel a sarat éppen annyira, hogy azon a fekete váron mindig kiteljen egy-egy forgás jó sora.

         Jött erre a Földindulás harcának kellős közepén egy égi szózat Feketegyász országából. Hogy indulna a garabonciás el egy úton, mert Pilla is elindulna egy másikon, de ahol összegyűlnének, egymásnak semmit se szóljanak.

Gubancos körül akkor már  szabályosan meg-meglóduló lendülettel, rendületlenül forgott a csodamalom, s javában zajlott még a Földindulás Harca. De hiába volt helye a csatának mezején a küzdelemnek, mondta ő bizony az arany kakastaréjnak, hogy neki most indulnia kell, mert volna neki egy magányos harca, amit a sötétséggel egyedül neki lehet megvívnia.

S aztán már indult is Gubancos a Feketegyász országa felé tartó nyiladékon az Ég és a Föld között nyíló, kerengve tekergő úton. Átlépett Feketegyász országának határán, s maga is csak megpihent a sötét derengés ölén. S ha öle volt Feketegyász országának, abban az ölbe Gubancos a fejét is rögtön belehajtotta, hogy pihennie is csak úgy adassék, hogy ha Pilla feléje járna, ő aztán a kedve szerint szépen a fejébe nézhetne.

Halandó nem lévén haladékot ugyan bizony bármennyit kaphatott, s ha magát ott olyan szépen sutba vághatta, a sötétség sutjába vágva is csak hét évet alhatott. Ahogy felébredt, a tarisznyájába nyúlt, s a sípba fújt, hogy Kampó táltost emberi szó helyett immár bizony égi zengéssel szólítsam. Meg is jött Kampó Gubancoshoz, s maga mellett egyszerre két táltos paripát vezetett. Bal oldalán jött Holdas. Jobb oldalán jött Szög. Gubancos választott egyet a két paripa közül. Ő bizony Szöget választotta.

S azzal máris felpattant Szög hátára, s megsimogatta a táltos nyakát. A ló egyet horkant, egyet fújtatott, s már Feketegyász országának mélyén vágtatott. Belül voltak a sötétségen, s abból, hogy merre járnak, bizony mit sem éreztek.

Nőtt a fény magjából kitörő fény ereje benne, s vele együtt nőtt a Szög szeméből, Szög testéből előtörő holdas fény ereje is körülötte. Ahogy nőttön-nőtt, ami Feketegyász országában is csak ment és mendegélt, meglátta Gubancos Pilla tekintetét a sötétség határairól felvillanni. Ahogy aztán ezt meglátta, kisvártatva már a lovast is láttam, aki Pillát próbálta előle elszöktetni.

Ahogy a Pillát maga mellett elragadó lovas az üldözőjét meglátta, megfordította a lovát azonnal, hogy ha a küzdelem sora jön, akkor attól ő se hátráljon meg.

Lassan léptettek egymás felé a lovaikon. Hallgattak a lovak, hallgattak a vitézek, hallgatott Pilla is. Felmérték egymáson, amit felmérhettek, s látták, hogy ha az üldöző a fehér szó fia, akkor a szöktető csak a sötétség vitéze lehet.

Lőtt ki nyilat a sötétség vitéze, de az a garabonciáson sebet nem ejtett. Döfött át lándzsát Gubancos a sötétség vitézén, de ő azzal benne semmilyen kárt nem tett.

Akkor Pilla a sötétség vitézének övét megragadta, s magával együtt a vitézt is a földre vetette, hogy döntsön bár az érte küzdőkről inkább Földanya minden röggel rögös röge.

        Ahogy a földön egymásnak veselkedve birkóztak, tudták ők, hogy egymást nem tudják sehogyan sem megsebezni. Tudták, hogy arra, amelyik végképp a földbe ragadva senyved, kegyelemmel teljes halált csakis Pilla mérhet.

Esett vágás hát a sötétség vitézének horgasinán, s ahogy rajta az a vágás megesett, térdre rogyott. Pilla kezében lendült meg a szablya, s ahogy a sötétség vitézének feje a nyakától elvált, azt a fejet máris a sötétség nyelte el. Akkor Gubancos fejébe nézett Pilla, s látott ő abban a fejben temérdek tekervényeket, s ahogy azok a tekergő vonalak szépen körben perdülnek-fordulnak, láthat ő abban napvirágvilágokat, hogy azok Feketegyász országában is csak napszarvas agancsának fénytől boldog szeszélyeiről árulkodjanak.

S abban a sok-sok körkörös tekervényben látta ő a harc örök hullámzását, s a hullámok közt eljátszó valamennyi örvényt. S látta azt, hogy ami elkezdődött, bevégződött újra, hogy eljöhessen a győzelem ünnepének nagy napja. Látta, hogy az Árkok Földjének hegyeit a zengés már szabadon bejárja – hogy a zendülésnek otthona már nemcsak a Csillagszemű Arcok hajlékaiban, a csillagos álmokat oltalmazó álló falakban legyen, hanem a kő kövön ott is csak zendülve maradjon, ahol a világ sziklákkal ormos hegyein a kövek agancsaiban már a Felső Világ nyílik.

Ahogy aztán időtlen idők múltán a garabonciás a szemét kinyitotta, látta, hogy megint otthon vannak ők az irtózatosan kis kertben megbújó irtózatosan nagy kertben.

Kérdezte akkor a garabonciás, hogy mi történt vele, mióta a tündér ölébe heveredett. Mondta a tündér, hogy szabad volt a lelke, hát vándorútra indult. Mondta erre a garabonciás, hogy a tündér ölében megpihenő nyugalmában ő csak úgy lehetett csendes, hogy a harcosainak tombolása is csak vele volt teljes.

Mondta erre a tündér, hogy tenne a garabonciás behunyt szemére érmet, hogy a három igaz fény helyett kapott három hamis fény helyett ő a behunyt jobb szemén arany érme fényét érezze. Hogy a behunyt bal szemén ezüst érme fényét érezze. S ahogy a lehunyt szemmel átélt örök sötétségben a halottaiból erre a fényre támadna fel, támadjon ezzel erőre úgy is, hogy ezzel is csak az elrabolt Nap felé vezető utat lássa. Támadjon ezzel erőre úgy is, hogy ezzel is csak az elrabolt Hold felé vezető utat lássa.

S ahogy magát Gubancos behunyt szemmel holttá dermesztette, érmekkel a szemein halottaiból is csak feltámadni készült. Készült égitesteket szabadítani. Készült dobbal dobrokolni, s hozzá még táncot járni. S hozzá még kardot forgatni. S hozzá még szilaj paripákon nyargalni új csaták kezdetére. Nyargalni az Árkok Földjét őrző hegyek ormainak tetejére. Nyargalni az égitesteket szabadító égi vándorlás égi kerengésére.

        De ha ezt mind tudta, a garabonciás mehetett is már büszke szájjal vissza - mint várainkba, éppúgy csak a titkainkba. Felvitetni magát a magas égbe. Égitestek szabadítására, s aztán a megmaradás ünnepére. Az Árkok Földjének büszke gyönyörűségére. A szegény köveknek szabadulására. A falakban megálló, de akkor már a hegyek ormán is szabadon zengő kövek égbe emelésére.