Aki bújt, bújt, aki volt, az volt: holott ugyan hol volt, s közben meg hol nem volt. Egyet sem szóltak, de máris kettő lett belőle: így esett hát, hogy kettő lett a garabonciás, s hozzájuk rögtön kettő lett a lidérc is. Így volt hát egyszer, amikor összeomlásba menekült minden kő az Ég alatt. Így volt hát egyszer, amikor az Ég Kövei követeket küldtek, hogy megállítsák az összeomlást, hogy ezzel is csak az legyen lent, ami ezzel együtt fent is volna. Az Ég követei éppen kőszáliak és lidércesek lettek, akik a hetedik ég magasából is csak a Rejtett Ragyogás Földjéről jöttek, éppen csak onnan, ahol a Nap aranyszőrű paripái is csak parazsat legeltek. Ahogy az égi követek a tetejetlen fa ágáról az Árkok Földjére zuhantak, rögtön az Árkok Barázdálta Arcok közé jutottak, tőlük pedig annyit aztán rögtön megtudtak, hogy az Ég alatt a kőszáli kincsőrök bizony már csak garabonciás diákok lehetnek.

Minden egyre ment, hiszen szél zúgatlanul ugyan nem indult, erre fel a jó szél fúvásával is csak ők lettek hát a mindenség lehelete, amíg a másikkal éppen egy követ nem fújtak, hogy szavak nélkül mindent elmondva is a kövek koccanásába kócolódjanak.

A garabonciások és lidércek előbb ágról szakadtak, aztán fellegajtót nyitogattak, s végül az aranykapun átbújva az Ég-Föld Szelleme kérdéseire akadtak. Azokat mind szépen megfelelték, így a szellem egy kis lovacskával is megajándékozta őket. De az a lovacska bizony olyan paripa volt ám, amelyik minden udvarba benyerített, s ahol ő dobogott, ott mindig olyan udvart találhattak, ahol bátran háztűznézőben járhattak, mert annyit azért biztosan tudhattak, hogy abba az udvarba egy tündéri banda muzsikája valahonnan még elhallatszana. Azt a lovacskát aztán a hét világot rejtő tarisznyájukba tették, hogy ha doboghatnéka lenne, rögtön hét világra szóljon, s azzal máris mentek az összeomló köveket égi jelekkel eligazítani. Mert a reggeltől délig, estétől reggelig összeomló köveket felrakni csakis úgy akarták, hogy őket előbb felébresztik, aztán új álmokba ringatják, s végül zendülni tanítják. De ha már zendülést akartak tanítani, előbb maguk is a zendülés után jártak.

Amíg a hosszú út porából maguknak köpönyeget vettek, utat mutatni rendre egy arany kakastaréj szegődött melléjük. Ő is csak égi ajándék volt, ahogy a paripa is, de neki nem a hét világot rejtő tarisznyában, hanem egy aranypálcában akadt szállása, hogy ő is csak úgy legyen, hogy közben hol legyen, hol ne legyen. Hogy akár esik, akár fúj. Hogy akár tetszik, akár nem. Hogy miért ne, ha netán mégis igen.

Ám zendülés után a garabonciások, de a lidércek is csak akkor járhattak, ha előbb egy erdei álomtündér álmában szegről-végről, de még ízig-vérig is megfordulhattak. Valamikor az a tündér is csak ágról szakadt, de mióta a hegyek tetejére húzódott, a gyémántpalotából kilépve magához egyre csak felhőket hívott. Ott aztán úgy táncolt, úgy libegett, hogy moccanatlanul is csak lelkes lélekkel moccant, de a felhők ingásából egyszer aztán kőszáli garabonciások és bolygó lidércek érkezéséről olvasott.

Ahogy megérkeztek, akikre várt, megcsendült ugyan a gyémántpalota fala, de ennek nem ám a tündér megrablása lett az ára. Haja szála se rezdült, de a tündér palotája egy gyémántalmában mégis szépen eltűnt. Így lehetett az a tündér éppen az a lélek, akit belefújtak a mozdulatlan vízbe, hogy legyen benne szépen elfolyó áradat, s hogy ezzel is csak a Világ Zengő Ezüsttavában vesse fel az égi vándorokat az akaratlanul akarva alkotó akarat. A Világ Zengő Ezüsttavánál égi kő táltosodott a tündér szájában, hogy világgá kiáltsa belőle Kőlánya Tündért és Kőfia Óriást, aztán nyoma veszett, hogy rejtett ragyogásba csitulhasson az Ég alatt, s egy irtózatosan kicsi kertben egy irtózatosan nagy kert lett az a hely, ahol saját maga elől is csak rejtve maradt. Amikor onnan kiszabadult, szilánk képében egy tenyérbe fúródott, s onnan drága vér árán kihasítva pedig egy hétszer kisütött cipóba sült. Cipó morzsájával a négy anyaszélbe szóródott, s amerre csak a szél elfújta, az álmokkal álmodó kövekben mindenütt hitet ébresztett. Azzal a hittel a falakban már a köveket is megállította, de ennek örömére a zengő álmokkal telecsorgatott barázdáknak még a harc hírét is elhozta.

A harcnak pedig akkor jött el az ideje, amikor azok, akik zendülést akartak tanítani, maguk is kijárták a zendülés útját, mert éppen annyi földi udvarban dobogtak, s éppen annyi zendülést szítottak, hogy tudván is csak azt tudják: a léleknek bizony az a legfőbb dolga, hogy messzire szakadjon, halódó testet maga mögött hagyjon, húst és vért sohase féltsen, de még szétdarabolva is csak eggyé váljon.

Ahogy ezzel is minden egyre ment, kellett a zengés felébresztéséhez egy aranydió a föld árkainak morajlásával. Kellett a zengés felébresztéséhez egy gyémántdió a tündérek rejtekének csengésével. Kellett a zengés felébresztéséhez egy harangvirág szirma a fekete vár kapuinak döndülésével. Amikorra ez mind együtt volt, máris minden udvarban nekik udvarolt a Föld Zenéje. De ahogy meglett a Föld Zenéje, kellett még hozzá az Ég Zenéje is. Ahol pedig az körülvehet, oda csak a jó szél fúvása repíthet, ha arany nyílvessző képében keresed az utat arra, ahol megeshet rajtad az Űr Tátongása és az Űr Kitöltése. Ha így esik meg, hogy magad is megesel, akkor harang zúgásába veszve telhetsz el az Ég zenéjével, hogy közben az Ég Zenéje is még éppen el tudjon veled telni.

Az Ég Köveinek kőszáli követei nem ám egyedül viaskodtak, akadt bizony segítségük is ehhez. Ahogy ők testvérek voltak a bolygó lidércekkel az ágról szakadtak zuhanásában, úgy lettek testvérek gyermekeik, Kőlánya Tündér és Kőfia Óriás a kövek zengésében. Ők lettek hát azok, akik a Világ Zengő Ezüsttava partján és a Világ Zengő Aranynyárfája tövében jöhettek világra, s ha már így esett, ami velük megesett, ott lakozott bennük a tündérek álmokat bíró öröksége, de ott lakozott hát bennük az égi kövek világot szédítő gördülése is. De arra a gördülésre a három fény világának három regimentje is javában vigyázott, s ha vigyáztak, közben azt is erősen vigyázták, hogy a réz a rézzel, az ezüst az ezüsttel, az arany az arannyal eggyé váljon, hogy ezzel aztán mindenütt a legnagyobb csend és békesség honoljon.

Így jött el az idő, amikorra az ágról szakadt követjárók éppen annyi áldozatot hoztak, hogy az omlásba omló kövek nekik kételkedés nélkül hittek, az ébredő kövek pedig a kövek égi pásztorainak egyre-másra zengésért kiáltottak. Erre azok össze is hívták a seregüket, hogy kőtündéreket, kőóriásokat, rézkatonákat, ezüstkatonákat és aranykatonákat állítsanak ki a köveket összeomlásba kergető kőbálványok ellen. Az volt az Árkok Földjén a kövek nyugalmáért megvívott első háború, a Lelkek Harca.

A kőtündérek és a kőóriások felrakták a falakat a kövekből, hogy azok a kövek már álmokat lássanak, s azokban az álmokban a kövek már a falakban sorakozva is szépen elringatózzanak. Azok a falak legelőször egy fekete vár tornyaiba magasodtak, de azokra a tornyokra akkor már a rézregiment, az ezüstregiment és az aranyregiment katonái is kiálltak. Szép selyemrét terült el a fekete vár alatt, azon vonultak fel köveket rontani a kőbálványok és az ő szerencsétlen kőszolgáik. Tömött sorokban álltak fel, a soraik előtt pedig egyre csak három aranyjószágot vonultattak. Ment hát egy garabonciás a mezőn dudát fújni. Jött szembe vele az aranyborjú a szemébe vakító fényt vetni. Ment hát egy másik garabonciás a mezőn dobbal dobrokolni. Jött szembe vele az aranytehén a szemébe vakító fényt vetni. Mentek aztán mindketten az aranybikával küzdeni: ők kék bika képét öltötték magukra, mire az aranybikát pedig vörös bikává formálta a saját éktelen dühe. A kék bikából aztán sistergős istennyilák ostora lett, s olyan mennydörgést csattintott az égre, hogy minden kővé kuruzsolt szolgának torkán akadt a lélegzete. De azzal a lélegzettel az aranyregiment a csatamezőnek bizony már neki is vágott, s fel is szikrázott a rézkard a kővé kuruzsolt szolgán. Felszikrázott az ezüstkard az omlás rontását rontó kőbálványon. Felszikrázott az aranykard az aranyborjún, aranytehénen és aranybikán. Abba a szikraesőbe aztán a bolygó lánglidércek is rögtön beleszöktek, s abban a halott derengésben ők is rögtön a regimentek segítségére siettek. S ha az üres serlegből ők is kicsordultak, magukról ők is mindent a szikrák táplálta porba írtak. A lidércek megírta rengeteg göröngybe aztán barázdák hasadtak, de azokon a barázdákon már a tollas buzogányok tollai is csak felborzolódtak. Látták a kővé kuruzsolt szolgák a tollas buzogányok szaggatta barázdákat. Látták, hogy ezeket a barázdákat is csak úgy húzták, mintha a sárkányok karmai húzták volna őket. Tudták, hogy a földbe sárkánykarmokkal belekarmolt barázdát pedig követni kell, mert az az út a föld mélyén lakozó sárkányok útja, s aki azt nem tiszteli, annak még a keservesnél is keservesebb lehet a sorsa. Tudták, amit tudtak, s amit tudtak, az ellen ugyan semmit sem tehettek. Tudták ezt a kőbálványok is, s erre ők is csak igéző szavakkal felelhettek.

Ahogy aztán az utolsó kőbálvány is a föld barázdájába lépett, az egész föld megremegett. A rengéstől moccanatlanul is szépen megmoccant a fekete vár, s addig mocorgott, addig reszketett, amíg az aranyborjú hozzá szépen odalépegetett. Aztán odament az aranytehén is. Aztán odament az aranybika is. Az arany fenevadak a szarvaikkal a fekete vár sarkainak feszültek, s közben magukról habos verítéket vetettek. Azzal a tajtékkal a vár falának tövében rögtön egy aranyforrás is eleredt, s azzal a forrással a testük kiapadhatatlan aranyát szép lassan a sárba dagasztották. De mindig csak annyi sarat kavartak, hogy jusson is, de maradjon is. Hogy legyen annyi sárarany, amelyben a szarvaik ösztökélésére a fekete vár maga körül mindig szépen megfordulhat. Így telt ki hát először a forgás a fekete váron, amikor az arany vadak is azon voltak ám, hogy a vár ormain a tündérek muzsikája forogjon.

Az arany kakastaréj akkor a föld aranyával erezett sárba szökkent, s ott a sarak mellett száradó porba egy arany kakaslábat is szépen beleírt. Termett hát a fekete vár aljában egy arannyal erezett sárban forgó arany kakasláb. Azóta is csak arany kakaslábon forog a fekete vár. Azóta is csak repül a taréj a várnak a tornyára. Azóta is csak a szegény köveknek a szabadulására.

Ahogy a kőbálványok a föld alá temették magukat, az Ég követei a kövön maradó kövekbe mind lelket fújtak, de azt a lelket a Föld Zenéjével, s aztán még az Ég Zenéjével is lelkesítették. Így esett aztán, hogy a fellelkesülő kövek lelkes álmaiban a zendülés is szépen megébredt. Ahol aztán a kő kövön maradt, az álom álomba folyt, a hosszú út pora pedig aranylóan fénylett, dobszót kopogott a puszta kő – ez volt a föld szívdobbanása. Tüzeket ragyogott a gyémánt – ez volt a szédület tobzódása. Moccanatlanul moccant a felhő – ez volt a nyugalom fensége. Ez volt hát a Lelkek Harcának vége, s ilyen lett a győztesek nélküli győzelem világának szépen szóló békessége.

Felzendültek a kövek, de ehhez egész seregek kellettek. De amikor aztán a zengő fák huszonnégy ágának a huszonnégy arany almafán akadt szállása, az Árkok Földje éppenséggel ugyan a Tetejetlen Zengésnek lett a hazája. De annak a földnek a békéjét is meg kellett még védeni a Zengő Ágak Sárkányaitól. Az volt hát az Árkok Földjén a kövek nyugalmáért megvívott második háború, az Álmok Harca.

Elbírt a kék láng a vörös lánggal, de le nem győzte. Elbírt a vörös láng a kék lánggal, de le nem győzte. Ezért előbb az ég vizei csordultak a vörös lángra és a kék lángra, hogy véget vessenek a Tágasság Álma és az Üresség Álma közti küzdelemnek. Aztán a Nap aranyszőrű naposholdas paripái hozták el a békét a harcosok közé. A Zengő Ágak Sárkányai és az Ég Köveinek Követei erre fel minden elhatározás nélkül is csak úgy döntöttek, hogy nem hagyják el sem az ürességet, sem a tágasságot.

Amikor minden, ami határtalan, végre is és vég nélkül is egyre csak elhatároztatott, a kőszáli garabonciások átadták a forrót annak, ami hűs, megkapták a hűstől azt, ami dús, dúskáltak abban, ami hús, s szűkölködve lüktettek abban, ami vér. A sárkányok lángját szépen magukba nyelték, s ahogy a sárkányok tüzével jól elteltek, a bennük kerekedő széllel máris sárkányokat béleltek. S ahogy ők elnyelték a sárkányokat, a sárkányok is úgy nyelték el őket. Ahogy a garabonciások kibélelték őket a Holdról elkavargott forgószéllel, a sárkányok is kibéleltek őket a Napból kitörő tüzek lángnyelveivel. Ez volt hát az Álmok Harcának vége, s ilyen lett a győztesek világának szépen szóló békessége.

Ahogy a kőszáli garabonciások és a bolygó lidércek ezzel bevégezték égi követségüket, ünnepet hirdettek. A falak felmagasodását méltató, hét országra szóló ünnepséget hívtak össze, amelyen az Ég és a Föld Menyegzőjét is megtartották.

Jött is égi nászmenet az Ég és Föld Menyegzőjére, s az Árkok Földjére szökkent nászcsillagok hamar aranyszőrű paripákra pattantak, hogy a nászünnephez illő nászajándékot ne ám a Tündérfátyol alatt, hanem immár a földi álmok barázdai közt találjanak. Jöttek ajándékaikkal a Csillagszemű Arcok, s jöttek ajándékaikkal az Árkok Barázdálta Arcok is, hogy a Föld népének színe-java is csak lakodalmat lakjon.

Ahogy sikerrel jártak, a nászajándék után járó csillagok darab ideig a Föld marasztalásának is szívesen engedtek. Ahol halott köveket láttak, nekik is csak gyászbeszédet rögtönöztek. Ahol tündérek és óriások kővé dermedt szikláit látták, nekik is csak a kövek diadaláról meséltek. Ahol a kőbálványok mindenünnen összeharácsolt töméntelen aranyát látták, azt bizony ők is gondolkodás nélkül csak a föld mélyére plántálták.

A kövön maradó kő falai közt élő, délceg álmokat teregető emberek ajándékai után is szívesen érdeklődtek. Ahol Csillagszemű Arcokat láttak a kövek álmaiba költöző zene függönyei mögött, ott a jó hírek mellé jó szót is szóltak. Szóltak az Ég és Föld menyegzője előtt tisztelkedő ajándékért. Szóltak a kövek álmai között neszező fényfolyamért. Szóltak az Ég zenéjének felriadásáért.

Ahogy ajándékhoz mutattak utat a fűzligetek csomókba kötött hajtásai, úgy mutattak utat a Csillagszemű Arcok is, hogy hadd találja párját az égi szerető a földi szeretőjének. Adtak is ajándékot, akiknek csillagokkal ragyogott a szemük. Adtak is ajándékot, akiknek tündérek vagy óriások voltak a szüleik. Adtak is ajándékot, akik a soha el nem apadó, soha el nem fogyó tízezer dolog forrásánál éltek.

Mire minden nászajándék együtt volt, egy hosszú asztalnál ott ült a tizenkét kőműves. Az asztal közepén ott ült a Veres-hegy ősz öregje. Fölöttük és körülöttük a kék egek fehér árkainak partján szépen letelepedtek a lovaikkal a nászcsillagok, hogy nekik is az Isten barázdájában legyen a helyük, ahol aztán éppen ott üldögélhessenek, ahonnan a tejes útról a fehér közbe a Göncölszekér a sok tüzes istennyilával rendre megérkezik.

Amikor a Nászvezető csillag megkérdezte, hogy mi legyen a legfőbb nászajándék, a Veres-hegy öregje azt mondta, hogy az bizony nem lehet más, mint a mag. A Nap fájának magja. S hozzá a két napsugár, amely a Nap fáját addig simogatja, amíg csak szárba nem szökken.

A Nap fájának magja hosszú út porából vett köpönyeg gönceiben és gubancaiban bújt el, s onnan került elő, ahogy a Mindentudó Aranytükör látva láthatatlan tekintete a veszendő és a kelendő porszemeket mind alaposan kikutatta.

A Nap fáját szárba szökkentő napsugarakat az erdei álomtündér hozta magával. Az egyiket maga a Hajnal szőtte a hajába a Napnak fényes pitvarában, a másikat a Föld árkainak mélye őrizte meg neki a Föld hetedik csínjában.

Ahogy a tündér a hajából mindkét napsugarat kifonta, a magas ég Napjának sugarával, de a hetedik csín Napjának a sugarával is lágyan megsimogatta a földből egyre szebben kihajtó fát. Az égből jött sugárral a Nap fájának öröklétet termő törzsét dédelgette, a föld mélyéről kiszakított sugárral a Nap fájának halhatatlanságot adó gyökerét dédelgette.

Ha addig nőttön nőtt a Nap fája, onnantól fogva hétszerte gyorsabban növekedett, s ezzel a Násznép jókedve is a hétszerte magasabbra szökött.

Addig fújták hát a zenészek, amíg velük együtt hétszer hét hegedűs nem húzta. Addig fújták hát, amíg velük együtt hétszer hét bőgős nem bőgte. Addig fújták hát, amíg velük együtt hétszer hét dudás nem ropta. Addig fújták hát, amíg velük együtt hétszer hét dobos nem dobolta. Addig fújták hát, amíg velük együtt hétszer hét cimbalmos nem ütötte. Addig fújták hát, amíg velük együtt hétszer hét sípos nem sikoltotta. Addig fújták hát, amíg a tündéri muzsikusok bandériuma is tust húzott, hogy szita legyen a péntek, szerelem a csütörtök és dob legyen a szerda, amíg csak hangosan dobrokol az Ég szökevényeinek szitán át elnyert útja.

Szitán át elnyert út lett hát az is, hogy az egyik garabonciás hűséget esküdött egy erdőben eliramló szarvasnak. A másik garabonciás hűséget esküdött egy szelet hasító sólyomnak. Az egyik bolygó lidérc hűséget esküdött egy szépen szóló rigó énekének. A másik bolygó lidérc hűséget esküdött egy folyó vizén imbolygó örvénynek. Az erdei álomtündér hűséget esküdött, de úgy ám, hogy neki ne csak egy párja legyen, hanem vele a szóló szőlő, a mosolygó alma és a csengő barack is hűségesen eléldegéljen. S hogy a többi sárkány is rögtön párra találjon, az Árkok Sárkánya is hűséget esküdött egy gördülő kőnek. A huszonnégy fejű sárkány is hűséget esküdött egy zendülő kőnek, de még a kígyókirály is hűséget esküdött egy üres serleg jó kortyra való ürességének, s ahogy azt is elnyelte, azt is csak úgy követte, ahogy a korty kortyot követ, amikor elnyel a világ, s te is elnyeled a világot.

S ha már így belelendültek, a Három Vőfély minden vendéget összeadott valakivel: Kőfia Óriás hűséget esküdött egy forrás csobogásának. Kőlánya Tündér hűséget esküdött egy hétágú tölgyfának. Kapanyányi és Hétszűnyű hűséget esküdött a garabonciás göncös és gubancos tarisznyájában szikrázó gyémántoknak, az arany kakastaréj hűséget esküdött

Kőcsobogó, Kőlapuló és Kőlebegő tündérek aranyhajának, a rézregiment, ezüstregiment és aranyregiment pedig hűséget esküdött a Kőélező, Kőgörgető és Kőtüntető óriások kalapja karimájának.

A kövek összeomlását megállító győzelmeken is bőven lett volna ám mit ünnepelni, de ideje volt az ünneplésnek azért is, mert kellett a sok hűséget esküvő ünneplőn felül még egy kiválasztott pár, hogy legyenek olyanok is ám, akik a menyegző ünnepének csúcspontján tojáshéjba penderülhetnek, s egymással egy párt alkotva a hullámokon örök útra kelhetnek.

Az a pár egy kövek szálán szálasodó garabonciás és egy álmok szálait szövögető tündér szebbnél is szebb párja lett, mert bizony ők ketten lettek azok, akik a Veres-hegy öregjének kérdéseire szépen kiálltak, s ahogy kiálltak, a kérdésekre egyetlen kivétellel szépen meg is feleltek. A próbát ezzel kiállták, de közben mégis megfejtetlen maradt ám egy álom, amelyikben a háromkövű malom három köve forgott. Azt az álmot ők ugyanis semmilyen könyörgésre és semmilyen unszolásra bizony meg nem fejtették, mert úgy tartották, nincs mit megfejteniük azon, ami rajtuk meg nem történik. S nincs mit megfejteniük azon, hogy bizony esendőek is csak úgy legyenek, hogy egy dolog velük azért még biztosan megessen. Hogy a vérük együtt kicsordulva egyszer még egy árokba folyjon, hogy ott aztán egy malmot meghajtson. De az a malom háromkövű legyen, s a legelső köve szeretetet járjon. De az a malom háromkövű legyen, s a második köve aprópénzt hullasson. De az a malom háromkövű legyen, s a harmadik köve igazgyöngyöt járjon. Hogy fa rázza a földet. Hogy föld rázza a vizet. Hogy a víz aztán rázza meg az egész teremtett világot. Hogy kék folyó vizéről menjenek a fekete tenger halottaihoz. Holtaktól a folyóba. Folyóból a hegyekbe. Hegyekből a fellegbe. Fellegből a villámba, onnan meg az egész teremtett világba.

Hogy illa berek, nádak, erek. Hogy tojáshéjban is csak úgy menjenek, mint ahogy mennének, ha éppen ugyan menne egy fergeteg. Hogy ezzel is csak úgy járjanak, mintha maguk se tudnák: ők járnak-e a széllel, vagy a szél jár inkább ővelük.

Így esett, hogy az Ég és Föld Menyegzőjének vége éppen az lehetett, hogy a szerelmesek az ünnep betetőzésekor véget nem érőnek tetsző útra indultak, de azért a tojáshéjban ringatózva bizony a kék folyón is egyre csak úgy hajóznak, hogy közben bármikor és bármerre járnak, bizony most is bárhol bárkinek a vendégei lehessenek.