RENDELŐ

usse_ko_gordul_a_ko_harom_a_ko.jpg


Hívd magadhoz a könyvet, hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd. S ha várnád, legelőbb innen, innen, innen és innen várhasd. S ha előbb inkább azt látnád, amit magáról érkezőfélben is csak jó előre jelzett, azt innen és innen láthasd.


IDÉZŐ - A HÉT IDÉZETE

Szólítsd, hogy ő is szólítson.
Innen, ha máshonnan nem.
Hogy miért ne, ha mégis igen.

MESÉLŐ

Hogy ha szól, úgy szóljon, mintha bizony már sok száz év óta szólna. Mintha szájról szájra is csak régóta járna. S ahogy a tűz mellett a szóbeszéddel csak eljárna, valamit azzal is csak folyton magán formálna. Hogy ami szól, az is csak olyan legyen, mintha már magam is csak lejegyezném. Hogy ami a Hang bennem, az ugyan szólva szólván is csak olyan legyen, mintha sok beszéd sok hangjából állt volna össze nekem, hogy jegyezni is jegyezhessem, s hozzá még őrizni is őrizhessem.

tovább »

LAPOZGATÓ

HÍVOGATÓ



REJTŐZKÖDŐ

ZENDÜLŐ

Steven Wilson - Harmony Korine

Mert nekem egyre csak ez a fény ragyog ott, ahol bennem a tetejetlen fa hetedik ága szanaszét ágazik. Ahol a drágakövek fényei közé simulva csakis a fények közé zuhanás a királyságod. Ahol a szédület az udvartartásod. Ahol a gyémántok eszeveszett lángolása minden kincsed. Ahol a ragyogás ragyogása az egyre csak tékozolt örökséged. Mert minden vele kezdődött bennem, s vele lehet minden kezdetemet megörökítenem. Így jöttem, ha bennem a szédület minden sötét pompája fénylett. Innen jöttem, ha bennem a zuhanás minden suhanó örvénye kerengett.


Led Zeppelin - Starway To Heaven

Mert először csak a szédült ragyogásban tobzódó gyémánttól tudtam, amit tudhattam. Hogy bármikor felmutathassam, milyen a füst a víz felett, hol nyílik a csillagösvény a mennybe, és hová gördülnek tovább a kövek. Aztán zuhantam én annyit, hogy magamat darabokra szaggatva s a darabjaimból is újra csak egybevarázsolva bármikor felmutathassam, milyen a kazamata zamata, hol rangosabb a harang rangja, s hogy hiába hűl ki a két kezed, attól még hibátlan lesz a marionett.


Sólstafir - Fjara

Mert van a magasság sötétsége, van a mélység sötétsége, és van Lételenország üres sötétsége. Ez a három sötétség örvénylik és hullámzik ott, ahol a Fekete-tengerek szélén a part szakad. Ott az őrzés már a háborítatlan nyugalom őrzése – noha tudván tudod, hogy ebben a nyugalomban lassan összeolvadsz a sötétséggel. Ott az őrzés már az érlelődő cselekvés keresése – noha tudván tudod, hogy ebben a keresésben a tetteidben is te magad lehetsz a fény.


Lou Reed - Hooky Wooky


Mert ahogy a szépen szóló udvarokat kutattam, a lovammal egyre csak Közép-Nirvánia udvaraiba, s ott is a mélykéken ragyogó és narancsvörösen izzó egek alá jutottam. Azokban pedig bárhol topogtam és bárhol dobogtam, mindenütt csak azt láttam és azt hallottam, hogy a gitárok zúgása és a dobok dobbanása is csak éppen azért tesz, amiért én is javában tehetnék. Mert a léleknek az a dolga, hogy útnak induljon. Hogy messzire szakadjon. Halódó testet csak maga mögött hagyjon. Húst és vért soha ne féltsen. Szétdaraboltatva is újra eggyé váljon. Hogy amit a mámor szava rejt, abban a végtelen térrel való birkózás vetélkedjen. A lélek önfeledt utazása szárnyaljon. Álombéli ringatózás lebegjen. Hogy amit a mágia szava rejt, abban az önkívület marasztalása maradjon. A megtáltosodó test felajzása húzódjon. Izzó parázs terítéke terüljön. Parázsló tűz felszítása szikrázzon. Hogy amit a magasság szava rejt, abban egetverő dübörgés és visszafogott hömpölygés zúgolódjon. Ellentmondást nem tűrően. Fenségesen és mocskosan. Mámorosan, mágikusan és magasan.


Shellac - Prayer To God

Mert Lovas vagyok. Egy minden házba benyerítő paripa lovasa. De ha Lovas vagyok, máris tudom a dobok szavát. Tudván tudva: ha Táltos vagyok, fohászkodom. Tudván tudva: ha Harcos vagyok, csatázom. De a fohászomban is ott van a harc. Egy fenséges harc a Hadak Urával. Ahogy a harcomban is ott van a fohász. Egy könyörtelen fohász az Öreg Isten Ostorával. Hogy csak úgy csattan. Hogy csak úgy éget. Hogy csak úgy hasít. Ahogy a dob szétveri a falakat. Ahogy az ének leordítja az arcodat. Ahogy a gitár szétszakítja a hangodat.


Agalloch - Desolation Song

Hogy hallhasd, ahogy az ének suttogó szavába annyi szenvedély férkőzik, amennyit teli torokból is hiába kiabálnál. Nem tolakodva, de mégis helyet keresve. Nem zabolátlanul feltörve, de mégis kiütközve. S hogy hallhasd, ahogy beszökik az udvarba egy vékonyan pendülő húr hangja, s hogy ez is csak azt cifrázza, hogy nincs az a mélység, amelyben ne lehetne otthon a magasság összes rajzolata. Hogy ebből is csak azt értsd meg, amire az Árkok Földje tanít. Hogy lehetsz szomorú, de szomorúságodban is büszke. Hogy lehetsz lemondó, de minden lemondásodban is ott éghet a harc tüzének emléke.


Thy Catafalque - Köd utánam

Mert ezért van az, hogy néha már magam sem tudom, hol vagyok. Tojáshéjban ringok, s a hetvenhét forgás szédületét kitöltve ugyan Pillát ölelem, de ezzel is csak olyan a táncom, mintha az Ég és Föld mozgása lenne. Ha behunyom a szemem, Kőlánya Tündért hallgatom, aki a mellemben lakik, belülről simogat, és folyton énekel nekem. Ha behunyom a szemem, Kőfia Óriást hallgatom, aki a föld mélyén forgolódik, s amit mond nekem, azt is csak a föld morajlásából kiáltja. Ahogy a tojáshéj visz, úgy forgok az áramlásban, mert nem lel szilárd helyet a lábam. Örvénylő tenger ragad magával, mert sodródom, nincs megállásom, de bizony állni sincs ám már hol megállnom.


Gire - Nádak, erek

De ha már örökké állhatatlan a zendülésem, legyen abban a zengésben valami abból, amit az arany dióhéj őrzött. Az árkok morajlásából. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a gyémánt dióhéj őrzött. A tündérek rejtekének csengéséből. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a harangvirág szirma őrzött. A fekete vár kapuinak döndüléséből.

ŐRZŐ

Nyitatlan nyílik, gyulatlan gyulladik

A másik magunk
nyomán lép elő

Éjten éjjel,
reges reggel

Nem az a Nap,
nem az a Hold

TALÁLÓ

SZÍNLELŐ

Jelenések hét rendbéli úton, három felvonásban. (Napút, 2012/4. 3-34.) Hogy a hét itt csak úgy legyen, hogy a három háromszor is csak három legyen. Hogy a színpadon is együtt legyen az Ég, a Föld és az Ember alkotta Nagy Triád, a Tien-ti-zsen, de úgy, hogy ezzel már az újabb hármasságok is szépen kibontakozzanak. Az Ég hármassága itt: a mámor, a mágia és a magasság. A Föld hármassága itt: a tisztelet, a tartás és a teremtés. Az Ember hármassága itt: a rím, a rítus és a ritmus.

TÁMOGATÓ

Ha találva érzed magad, akkor már itt is jelen vagy, de akár még részt is vehetsz. Segíthetsz abban, hogy a kő kövön maradjon. Ha könyv – akkor szakrális erejű műtárgy legyen. Ha zene – akkor delejes erejű hangköltészet legyen. Ha színpadi bemutató – akkor mágikus erejű szertartás legyen.

VISSZHANGZÓ

Semmi nem véletlen. Aminek meg kell történnie, éppen úgy történik, ahogyan meg kell történnie. Legyen a visszhang jele az első válasz utolsó mondata, mert már az is találva talált, hiszen így kellett lennie, legyen bár a lelke rajta. Legyen a visszhang jele az, hogy könyv mindenkinek és senkinek.

tovább »

Hogy milyen kővé dermedni?

usseko 2010.11.24. 10:06

Ha azt kérdeznéd, milyen egy óriásnak vagy egy tündérnek kővé dermedni, azt mondanám, hogy olyan, mint várakozni. Meg olyan, mint amilyen a regest is csak elrejteni. Hogy ha egyszer hajgat már az a regö rejtem, akkor azt a hajgatást is csak neked ejtsem. Várakozni és elrejtőzni pedig éppen olyan, mint a Föld mélyének sárkányaitól az ő tudásukat szépen eltanulni. Ők volnának ugyanis azok, akik mindenki másnál jobban tudják, hogy várakozni nem más, mint a puszta jelenlét és a puszta merő részvétel között különbséget tenni. S ahogy az a puszta is csak merő, ezt a mérlegelést is csak ugyanúgy merni elvégezni.

 
        A kővé dermedtek és a föld alá rejtezettek egyik legfőbb tudása hát a jelenlét. A végeérhetetlenül is csak méltó jelenlét. Mely a méltóságából azért ugyan semmit sem veszít, hogy nincs meg benne annak tudása, hogy mikor lesz az, amikor a jelenlét már nem elég. Hogy mikor lesz az, hogy aki addig jelen volt, onnantól fogva már részt is vehet, hogy egyszerre csak a részvétele legyen neki az ezer évek óta pirkadó kikelet. Ha azt kérdezed, milyen kővé dermedten élni, hát egy Beszélő Hegy éppen ennyi útmutatással tehet benned rendet, hogy legyen neked miért élni, s legyen neked mit remélni.
 
        S ha mutathatok még utat, ahogy csillag mutat utat a poros úton vándorló szegénylegénynek, akkor azt is megmutathatom, hogy a kővé dermedt, téged hegyek képében vigyázó szerzetek legfőbb kihívása éppen az idő múlásának bírhatatlanul bírt elbírálása. Annak végeérhetetlen mérlegelése, hogy múlásában vagy keletkezésében nézzék-e az időt. Hogy számba vegyék-e, ami mögöttük áll, vagy jósolják meg, ami előttük még éppen a maga sorára vár. S ez most is csak úgy van, ahogy a kezdetekben volt.
       
Volt egy költő, aki Kőlánya Tündér és Bolond Istók szerelmét egy regényben is megírta. Van neki egy verse, melyben a kövek sorsát a lehető legtisztábbra szűrten megmutatja. Mert ahogy az általa megsejtett kezdetben volt valaha, úgy van az most is, hiszen ma is csak ilyen minden emlékünk minden színe-java. Ő írta, hogy tud emlékezni az idők múlásával megvésett szikla, holott ugyan nem telik ki rajta semmilyen mozgás sodrása. Ő írta, hogy emlékszik a szikla, hiszen rajta vannak a vésetek mély csatornái – s ha már emlékszik, emlékezik az ősidőkben a szemüket az égre emelő istenemberekre és naphéroszokra, akik a kövek fölé egykor óriási mennyboltot vájtak, hogy valahová azért nekik is elférjen a tekintetük. S ahogy ezt mind megesett, a földön szépen lengő karral ugráló embernépség nyomban tudta is, amit tudnia kellett. Tudták, hogy a homorú bölcső mélyén alszanak a csillagos éjszakák. Tudták, hogy a Napot imádják, az árnyakra nem eszmélnek, s a sötétség csak a hálószobájuk lehet. S ahogy ezt mind-mind tudták már, akkor egyedül azt nem tudták már, hogy merrefelé emlékezzenek. Hogy vissza-e vagy inkább előre? Mert az az időt mutató mennybolt, melyet azok vájtak, akik az első sziklából minden szépet és jót még a Napnak ajánltak, bizony akkor még javában megengedte, hogy a múlt és a jövő tudása minden irányban megjelenjen a tekintetükben.
 
        Ezzel az engedéllyel, a múlt és a jövő együttes belátásával ma már jobbára csak a kővé dermedt szerzetek élnek. De ha én is így lehetek ezzel, ha szóra bírtok, bírjatok el bennem éppen ezzel. Bírjatok el a szavaim folyásának szokatlan rendjével, s bírjatok el azzal, hogy ahogy itt én szavakat szavakba öltve megjegyzéseket teszek, ezek a megjegyzések egyre csak a kezdetektől kezdődnek. Lehetne minden, amit mondok, újonnan tündöklő. A megjegyzéseim sorában rögtön az élre törő. De ha ott van bennem az idővel kivésett sziklák tudása a kezdetek varázsáról, akkor ezzel a tudással Beszélő Hegyként is számot kell vetnem. Amíg szavakra futja tőlem, addig minden onnan folyik hát, ahonnan ered. S ami az eredet, az maga a kezdet. Hisz beteg világ beteg mulatsága, hogy rabul ejti őt az újdonság talmi varázsa – ezért ha tőlem újat vársz, azt az újat meg is kapod, de azért az újért mindig a szavaim legvégére kell eljutnod, s a gördülő kövek tiszteletére netán éppen egy gördítősávon kell magad elgörgetned.
 
S ha értitek, amit a Beszélő Hegyek mondanak, akkor odáig úgyis elmehettek, hogy mentek ággal-boggal. Mentek ízig-vérig. Mentek töviről-hegyire. Mentek sebbel-lobbal. Mentek hébe-korba. Mentek szegről-végről. Mentek híremben-hamvamban. Mentek térülve-fordulva. Mentek lépten-nyomon. Mentek színemben-javamban. Mentek folyton-folyvást. Mentek szíves-örömest. Mentek réges-régen.
 
        És akkor úgy eredtek az eredet nyomába, ahogy az a könyv is teszi, amiért éppen szót emelek. Hogy üsse kő azt, ami a kövön is kő. De ha üti a kő, eszi a fene. De ha eszi a fene, bánja a kánya. De ha ütöm, hát harapom is. De ha harapom, már bánom is. Mert tüzet viszek, de nem látjátok. Mert ha látnátok, oltanátok. De ha el nem értek, meg nem kaptok. Hiszen már nyitva van az aranykapu. Éppen ugyan csak át kell bújni rajta.
 
        S ha átbújtál az aranykapun, akkor már eleve is az eredet kérdései között találhatod magad. Sejtve, hogy van, ami úgy eredeti, hogy rettentően új, soha nem látott, soha nem hallott akar lenni. S van, ami úgy eredeti, hogy így ő bizony nem akar eredeti lenni, viszont inkább minden dolgok eredetétől akarja magát eredeztetni. De ez is csak egy olyan hajlandóság, amellyel úgy lehet jelen lenni, hogy azzal már részt is lehet venni. Részt lehet venni abból, amit pár száz év óta valamelyest mégis eredetinek mondanak, hiszen azért az eredettől eredeztetve eredetinek lenni sem lehet túlzottan megszokott vágy manapság az Ég alatt.
 
Ha birtokolni úgy lehet, hogy nem ragaszkodsz, s a dolgokat magadtól elengeded, akkor eredetinek lenni is csak úgy lehet, hogy nem szakadsz meg az újtól, s inkább a régit egy új lendülettel magadba emeled.
 
Ebben azért a régi is fontos. Ebben azért az új lendület is fontos. Ebben azért az elemelkedés is fontos.
 
Így lehet hát úgy írni, hogy azzal nem feltétlenül kell irodalmat művelni. S ha nem feltétlenül irodalmat kell művelni, akkor inkább jeleket érdemes hagyni. Olyan jeleket hagyni, amelyeket mások hagytak meg nekünk maguk után. S aztán elég csak hagyni magunkban áramolni az eredendően is csak eredeti jeleket. Hogy te is csak az a szédület legyél, amelyben a jelek egymásba szédülnek, s aztán önfeledten örvénylenek. Ha ismersz már valamelyest, tudhatod, moccanatlanul moccanva is csak szédület szédülője vagyok. Álmokat álmodni ugyanis csak szédület forgásával eltelve lehet. A szédület legfőbb forrása pedig a zuhanás. A zuhanást pedig soha nem köti meg a tér, hiszen bár elég lehet neki éppen az idő. S ha az időben telik ki rajtad a hetvenhét forgás zuhanással ékes szédülete, zuhanni éppen úgy is zuhanhatsz, hogy közben a hegyek módjára rendületlen maradhatsz.
 
        Zuhanhatsz hát az idő mélységes mély kútjába, s hozzá még a föld hetedik csínjába. Hogy ott aztán legyen neked kiktől megtanulni, milyen nem unottan várni. Milyen nem kíváncsian várni. Hanem milyen a lényegre törve várni. Holott bizony úgy törni a lényegre, hogy közben éppen nem törsz te, nem törekedsz te semmire. Egyszerűen csak annyit tudsz, mert a föld mélyének hetedik csínjában azt hamar megtanulod, hogy egyszer majd eljön a megfelelő pillanat, amikor eldől, hogy mi az, ami történik, s ami történik, mi végre történik. S akkor már azt is tudod, hogy azt a pillanatot nem tévesztheted szem elől. De mire odáig jutsz, hogy ezzel tisztában lehetsz, akkorra már te is tökéletesen megbízhatsz az ösztönödben, amely bármikor, bármennyi várakozás után kész lesz megmutatni neked, hogy eljött az idő. Eljött az idő, amikor részt kell venni, amíg pedig nem jön el az az idő, addig bőven elég lehet éppen csak jelen lenni.
 
Jelen lenni, s közben semmi birtoklásra méltóhoz nem ragaszkodni. S semmihez többé nem ragaszkodván a dolgokat magadtól elengedni. S ezzel éppen ugyan eredendően eredetinek is lenni. Az újtól ugyan meg nem szakadni, a régit pedig egy új lendülettel magadhoz emelni.
 
Tudva, amit a sárkányként is tündöklő Lao Ce szavaiból az Ég alatt ugyan bizony már mindenki tudhat. Hogy szép a szép, és ezzel megvan már a rút is. Hogy jó a jó, és ezzel megvan már a rossz is. Mert Lét és Nemlét egymást teremtik. Mert nehéz és könnyű egymást beteljesítik. Mert hosszú és rövid egymást valóra váltják, ahogy kiméri egymást a mélység és a magasság.

 



 

Ha találva érzed magad, hagyj jelet magad után az Üsse kő Facebook-csoportjában. Hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://usseko.blog.hu/api/trackback/id/tr602605781

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.