RENDELŐ

usse_ko_gordul_a_ko_harom_a_ko.jpg


Hívd magadhoz a könyvet, hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd. S ha várnád, legelőbb innen, innen, innen és innen várhasd. S ha előbb inkább azt látnád, amit magáról érkezőfélben is csak jó előre jelzett, azt innen és innen láthasd.


IDÉZŐ - A HÉT IDÉZETE

Szólítsd, hogy ő is szólítson.
Innen, ha máshonnan nem.
Hogy miért ne, ha mégis igen.

MESÉLŐ

Hogy ha szól, úgy szóljon, mintha bizony már sok száz év óta szólna. Mintha szájról szájra is csak régóta járna. S ahogy a tűz mellett a szóbeszéddel csak eljárna, valamit azzal is csak folyton magán formálna. Hogy ami szól, az is csak olyan legyen, mintha már magam is csak lejegyezném. Hogy ami a Hang bennem, az ugyan szólva szólván is csak olyan legyen, mintha sok beszéd sok hangjából állt volna össze nekem, hogy jegyezni is jegyezhessem, s hozzá még őrizni is őrizhessem.

tovább »

LAPOZGATÓ

HÍVOGATÓ



REJTŐZKÖDŐ

ZENDÜLŐ

Steven Wilson - Harmony Korine

Mert nekem egyre csak ez a fény ragyog ott, ahol bennem a tetejetlen fa hetedik ága szanaszét ágazik. Ahol a drágakövek fényei közé simulva csakis a fények közé zuhanás a királyságod. Ahol a szédület az udvartartásod. Ahol a gyémántok eszeveszett lángolása minden kincsed. Ahol a ragyogás ragyogása az egyre csak tékozolt örökséged. Mert minden vele kezdődött bennem, s vele lehet minden kezdetemet megörökítenem. Így jöttem, ha bennem a szédület minden sötét pompája fénylett. Innen jöttem, ha bennem a zuhanás minden suhanó örvénye kerengett.


Led Zeppelin - Starway To Heaven

Mert először csak a szédült ragyogásban tobzódó gyémánttól tudtam, amit tudhattam. Hogy bármikor felmutathassam, milyen a füst a víz felett, hol nyílik a csillagösvény a mennybe, és hová gördülnek tovább a kövek. Aztán zuhantam én annyit, hogy magamat darabokra szaggatva s a darabjaimból is újra csak egybevarázsolva bármikor felmutathassam, milyen a kazamata zamata, hol rangosabb a harang rangja, s hogy hiába hűl ki a két kezed, attól még hibátlan lesz a marionett.


Sólstafir - Fjara

Mert van a magasság sötétsége, van a mélység sötétsége, és van Lételenország üres sötétsége. Ez a három sötétség örvénylik és hullámzik ott, ahol a Fekete-tengerek szélén a part szakad. Ott az őrzés már a háborítatlan nyugalom őrzése – noha tudván tudod, hogy ebben a nyugalomban lassan összeolvadsz a sötétséggel. Ott az őrzés már az érlelődő cselekvés keresése – noha tudván tudod, hogy ebben a keresésben a tetteidben is te magad lehetsz a fény.


Lou Reed - Hooky Wooky


Mert ahogy a szépen szóló udvarokat kutattam, a lovammal egyre csak Közép-Nirvánia udvaraiba, s ott is a mélykéken ragyogó és narancsvörösen izzó egek alá jutottam. Azokban pedig bárhol topogtam és bárhol dobogtam, mindenütt csak azt láttam és azt hallottam, hogy a gitárok zúgása és a dobok dobbanása is csak éppen azért tesz, amiért én is javában tehetnék. Mert a léleknek az a dolga, hogy útnak induljon. Hogy messzire szakadjon. Halódó testet csak maga mögött hagyjon. Húst és vért soha ne féltsen. Szétdaraboltatva is újra eggyé váljon. Hogy amit a mámor szava rejt, abban a végtelen térrel való birkózás vetélkedjen. A lélek önfeledt utazása szárnyaljon. Álombéli ringatózás lebegjen. Hogy amit a mágia szava rejt, abban az önkívület marasztalása maradjon. A megtáltosodó test felajzása húzódjon. Izzó parázs terítéke terüljön. Parázsló tűz felszítása szikrázzon. Hogy amit a magasság szava rejt, abban egetverő dübörgés és visszafogott hömpölygés zúgolódjon. Ellentmondást nem tűrően. Fenségesen és mocskosan. Mámorosan, mágikusan és magasan.


Shellac - Prayer To God

Mert Lovas vagyok. Egy minden házba benyerítő paripa lovasa. De ha Lovas vagyok, máris tudom a dobok szavát. Tudván tudva: ha Táltos vagyok, fohászkodom. Tudván tudva: ha Harcos vagyok, csatázom. De a fohászomban is ott van a harc. Egy fenséges harc a Hadak Urával. Ahogy a harcomban is ott van a fohász. Egy könyörtelen fohász az Öreg Isten Ostorával. Hogy csak úgy csattan. Hogy csak úgy éget. Hogy csak úgy hasít. Ahogy a dob szétveri a falakat. Ahogy az ének leordítja az arcodat. Ahogy a gitár szétszakítja a hangodat.


Agalloch - Desolation Song

Hogy hallhasd, ahogy az ének suttogó szavába annyi szenvedély férkőzik, amennyit teli torokból is hiába kiabálnál. Nem tolakodva, de mégis helyet keresve. Nem zabolátlanul feltörve, de mégis kiütközve. S hogy hallhasd, ahogy beszökik az udvarba egy vékonyan pendülő húr hangja, s hogy ez is csak azt cifrázza, hogy nincs az a mélység, amelyben ne lehetne otthon a magasság összes rajzolata. Hogy ebből is csak azt értsd meg, amire az Árkok Földje tanít. Hogy lehetsz szomorú, de szomorúságodban is büszke. Hogy lehetsz lemondó, de minden lemondásodban is ott éghet a harc tüzének emléke.


Thy Catafalque - Köd utánam

Mert ezért van az, hogy néha már magam sem tudom, hol vagyok. Tojáshéjban ringok, s a hetvenhét forgás szédületét kitöltve ugyan Pillát ölelem, de ezzel is csak olyan a táncom, mintha az Ég és Föld mozgása lenne. Ha behunyom a szemem, Kőlánya Tündért hallgatom, aki a mellemben lakik, belülről simogat, és folyton énekel nekem. Ha behunyom a szemem, Kőfia Óriást hallgatom, aki a föld mélyén forgolódik, s amit mond nekem, azt is csak a föld morajlásából kiáltja. Ahogy a tojáshéj visz, úgy forgok az áramlásban, mert nem lel szilárd helyet a lábam. Örvénylő tenger ragad magával, mert sodródom, nincs megállásom, de bizony állni sincs ám már hol megállnom.


Gire - Nádak, erek

De ha már örökké állhatatlan a zendülésem, legyen abban a zengésben valami abból, amit az arany dióhéj őrzött. Az árkok morajlásából. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a gyémánt dióhéj őrzött. A tündérek rejtekének csengéséből. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a harangvirág szirma őrzött. A fekete vár kapuinak döndüléséből.

ŐRZŐ

Nyitatlan nyílik, gyulatlan gyulladik

A másik magunk
nyomán lép elő

Éjten éjjel,
reges reggel

Nem az a Nap,
nem az a Hold

TALÁLÓ

SZÍNLELŐ

Jelenések hét rendbéli úton, három felvonásban. (Napút, 2012/4. 3-34.) Hogy a hét itt csak úgy legyen, hogy a három háromszor is csak három legyen. Hogy a színpadon is együtt legyen az Ég, a Föld és az Ember alkotta Nagy Triád, a Tien-ti-zsen, de úgy, hogy ezzel már az újabb hármasságok is szépen kibontakozzanak. Az Ég hármassága itt: a mámor, a mágia és a magasság. A Föld hármassága itt: a tisztelet, a tartás és a teremtés. Az Ember hármassága itt: a rím, a rítus és a ritmus.

TÁMOGATÓ

Ha találva érzed magad, akkor már itt is jelen vagy, de akár még részt is vehetsz. Segíthetsz abban, hogy a kő kövön maradjon. Ha könyv – akkor szakrális erejű műtárgy legyen. Ha zene – akkor delejes erejű hangköltészet legyen. Ha színpadi bemutató – akkor mágikus erejű szertartás legyen.

VISSZHANGZÓ

Semmi nem véletlen. Aminek meg kell történnie, éppen úgy történik, ahogyan meg kell történnie. Legyen a visszhang jele az első válasz utolsó mondata, mert már az is találva talált, hiszen így kellett lennie, legyen bár a lelke rajta. Legyen a visszhang jele az, hogy könyv mindenkinek és senkinek.

tovább »

Miért éppen a népmesékkel rejtekezve?

usseko 2010.11.24. 11:30

De ha már itt tartunk, akkor a miértek száma még jó darab ideig tetszőlegesen szaporítható lenne. Hogy ne maradjon tétlen a Beszélő Hegy híres jóstehetsége. S ha jósol, akkor már fényeket is gyújtson, s ami fény, az felőle akár még messzire is elvilágíthasson. Mert ha ennyire otthonra találtam a szó szólásában, volna ám még kérdés a kérdések tárházában. Voltam már annyira aranykakas taréjával csillámló a magam sziklákkal cifrázott világnagy dombján, hogy az imént feltettem azt a kérdést, hogy miképpen férhet össze egymással a magyar népmesékben és a magyar folklórban őrzött, a Kárpát-medencei életközösségből és a sztyeppei civilizációk örökségéből egyaránt merítő magyar őshagyomány a taoizmusban őrzött keleti, jellegzetesen kínai őshagyományokkal.

         Aztán odáig is ragadtattam magam, hogy annak a kérdésnek a megválaszolását is magamra hárítottam, hogy ha már netán ez a két egymástól eleve távolinak tetsző örökség mégis összeférne egymással, akkor velük vajon milyen módon találkozhatna a kortárs rockzene összes mára már klasszikusnak tekinthető, s mind a mai napig meg-megújuló, progresszív vagy experimentális irányzata. S ha voltam már annyira kakastarájokkal ékesen furmányos, hogy azt ígértem, ezeknek a látszólagos összeférhetetlenségeknek a száma bőséggel szaporítható, akkor szaporítok is még egyet a kérdéseken azon nyomban, s hozzá még jó szaporán is. 

A könyv, melynek bennem felébresztett beszédét görgetve is csak egyszerű szószólója vagyok, ugyanis nemcsak a magyar nép varázsmeséit és homályba veszően sejtelmes népballadáit veszi alapul a szövegépítés során, hanem a különféle nagy ősmítoszokat, s ezek szent könyveit is – ezek közül pedig kitüntetetten a taoizmus szent könyveit. Ezekkel a hagyományokkal újra meg újra eggyé válva, s azoktól újra meg újra el is különülve mindezt az örökséget rímes prózában szólaltatja meg, s a rímeket még a gondolatritmusok hömpölygésébe is beleforgatja, s a szépen lüktető ritmusoknak kijáró tiszteletet azzal is megadja, hogy a ritmus kedvéért a rockzene leginkább teremtő erejű mestereit is javában megidézi. De az egymással összeférni csak ritkán engedett karakterjegyek sora itt nem ér véget. Mert a népmeséken, népballadákon, taoista szent szövegeken, rockzenei utalásokon túl fordul ebben a szövegben úgy is a világ, hogy a táltosok, a garabonciások révülete a rock nagy gitárosainak riffjei teremtette mámorba is beleforog, hogy szélvészt magának éppen abból is kerekítsen, s feketén gomolygó felhőt magának abból is szakítson. De az idő folyását semmibe vevő tünemények sora még itt sem ér véget: mert ugyanilyen, a teret és időt végtelenül és végeérhetetlenül egymásba hajlítgató mutatvány volna bizony az is, hogy a népmesék próbatételes kalandregényekre emlékeztető cselekményszervező sajátságai közt, amikor a ritmus így kívánja, rendre felüti a fejét a posztmodern híres-hírhedt intertextualitása. Modern, többnyire huszadik századi vendégszövegek érkeznek a népmesébe illő hősök vallomásos mondatai közé.  De a hegyek magasából szólva engedtessék meg nekem annyi szószólói tisztánlátás, hogy azt mondjam: ezek a könyvbe vendégként meghívott szövegek nem ám pusztán idézetek, hanem a szellemiségüknek köszönhetően szívesen – bizony szívvel és bizony lélekkel – vendégül látott mondatok, amelyek a vendégbarátság jogán minden merevséget levetkőzve lesznek résztvevők ott, ahol éppen jelenvalók is lehetnek. A merevség elkerülése jelen esetben azt a hajlékonyságot jelenti, amelyet a megidézett szövegek akkor tanúsítanak, amikor esetenként nem szó szerint mutatják fel önmagukat, hanem abban a formában is készek új életre kelni, ahogy éppen abban a vendégségben járva szokás, ahol éppen a tiszteletüket teszik. Ez az előttük is ugyanilyen készséggel tisztelgő idézés az adott esetben azt a hajlítást, hajlítgatást is jelenti, amellyel a regény táncba hívja, táncra szólítja az idézett mondatokat – hagyva, mi több, ösztönözve, hogy az idézetek mindig az éppen a helyzethez illő rugalmassággal vegyék fel a befogadó szöveg ritmusát és dallamát, a „garabonciás rock and roll” dobokkal dobrokoló, egekig révülő lüktetését.

Ahogy a dobok az egekig révülve dobrokolnak, azzal a mámoros és magas ritmussal szöknek be aztán a regény fizikai valóságába, magába a könyv testébe a képek, s a képeket és a szövegeket egymáshoz rendelő tipozófiai megoldások is. És akkor utoljára még ezekkel a kérdésekkel szaporítanám az eddig feltett, de eddig ugyan bizony még meg nem válaszolt kérdéseket. Hogy akkor mit keresnek a regény szövege mellett az ősi áldozóhelyek szellemét meg-megidéző természetképek, s mit keresnek a képek és a szövegek ritmusát meghatározó tipográfiai elemek között olyan könyvművészeti megfontolások, amelyek hol a zen-buddhizmus ürességfogalmát, hol pedig a humanista kalligráfiák bonyodalmas teltségét hozzák be a képbe.

Hát volna itt kérdés éppen akárhány. Az itt megadható válaszok száma meg ugyan bizony éppen eléggé korlátozott lehet.

Arra ugyanis, hogy ezek a világ négy égtájáról szépen összesereglő elemek mit kereshetnek egymás mellett, többet és mást mondani nemigen lehet, hogy azok bizony engem keresnek. S hogy engem már megtaláltak. S hogy arra, hogy ők egymással valahogyan összeférhetnek, én magam vagyok a bizonyság.

Ezen pedig nekem ugyan nincs mit megfejtenem – s itt jön be a képbe az egyik kedvenc varázsmesémben rejtekező egyik kedvenc történetem.

Már az iménti Kakastaréjjal ékes beszédben elsőként elősorolt két kérdésre is csak ez volt, amit válaszként elővezettem, s ezt most is megerősíthetem, s ha megerősítem, azt itt is csak változatlan kedvvel teszem. Akkor az álomlátó legény varázsmeséjére hivatkoztam, s ennél alább akkor sem adhatom majd, akárhány újabb kérdést szegezek magamnak még. Akkor most kitérnék kicsit arra a bizonyos álomlátó kisfiúra, s az ő meséjére. Mondhatnám helyette persze a titkolózó kisfiút, s idézhetném az ő talán jóval ismertebb meséjét is, de az álomlátó kisfiú története volna az, amelyik nekem sokkal inkább nyitatlanul nyílik és gyúlatlan gyulladik. Mert minden látszólagos hasonlóság ellenére óriási különbség van a két történet között – ha más nem, legalább annyi, hogy a titkolózó kisfiú a saját meséje végén végül felfedi a titkát. Ő egy özvegyasszony szép kisfia, akinek az arcán rózsa nyílt, s alighogy megszületett, a bal oldalán egy kardhüvely termett, s amint ő nőtt, úgy nőtt vele a kardtok is. S ugyanazon a napon, amelyen a kisfiú megszületett, kiütötte magát a kertben egy kardhegy, s az éppen úgy növekedett, mint a kisfiú oldalán a kardhüvely. A kisfiú sok viszontagsága közben sokáig mondogatja aztán, hogy van neki egy titka, s ő azt el nem mondhatja addig, amíg az „be nem teljesedik”, de a mese legvégén az álmának minden részletét elmondja. Az álmát akkor már meg is fejti, s a megfejtésében hálát ad az égnek, hogy minden éppen úgy történhetett vele, ahogy történt, mert az őt megtaláló próbatételek mind azt a célt szolgálták, hogy az álma beteljesedhessen, s belőle király lehessen.

A másik mese álomlátó, s szintúgy táltos tudományú kisfiúja is sokáig ugyanígy tesz: ő pedig azt hajtogatja, hogy ő az álmát meg nem fejtheti, míg az „rajta nem történik”. Ő sem adja alább annál, hogy királyi udvarba jusson, s a fehér király lányának szerelmével megajándékozva a fekete király fortélyai ellen mindig hasznos tanácsokat adjon. Végül még a széles e világ valamennyi kőművesét is munkára fogja, százöles kőoszlopot emeltet velük magának, hogy annak a tetejéről egy nyílvesszővel kilője a falatot a fekete király villája hegyéről, de úgy, hogy az a falat a nyílvesszővel együtt rögtön a fekete király várának falába ragad. Ahogy ezt ő végrehajtja, övé lesz a fehér király lánya, s ő maga lesz aztán az éfiú király, a fekete király előtt a maga varázsos erejű tudományát tizenkettedmagával még egyszer bemutatja, de úgy, hogy a maga erejét a világban fel is mutassa, de a tizenkettő között magát mindvégig észrevétlenül is hagyja. De hiába tesz csodákat, amelyek rajta mind-megtörténnek, a történet elején megálmodott álom a mese során ugyan többé már szóba nem jön. Mert ahogy az álomlátó legény magát a tizenkettő között egyre csak észrevétlenül hagyja, a saját magának erőt adó álmát a maga titkának tántoríthatatlanul megőrzi, s megfejteni még a mese végén sem engedi. De nem is kell neki ebben többet erősködnie, mert maga a mese is társul szegődik mellé ebben a szentül hitt titoktartásban – a történet egy idő után már úgy térül-fordul, mintha a történetet mozgásba hozó, a fiút varázserővel megajándékozó álomról a mese hallgatója mit sem tudhatna. Így aztán nem tudjuk, hogy ami történt, azzal mikor volt úgy, hogy közben az álom a fiún közben megtörtént, s azt sem tudhatjuk, hogy az az álom rajta egyáltalán megtörtént-e valaha. Így aztán nemcsak megfejteni nem tudjuk azt az álmot, hanem rejteni a titkát is csak a fiúval együtt rejthetjük, amíg ezt a mesét éppen bármikor elmeséljük.

A kérdés ezek után már csak az volna, hogy mikor van az, amikor egy álom rajtunk beteljesedik, s mikor van az, amikor egy álom rajtunk megtörténik.

Erre az én válaszom pedig ugyan bizony más nem lehet, mint hogy történni egy álom rajtunk akkor történik, amikor széles e világról az összes kőműves összesereglik. Hogy emeljenek ők egy százöles oszlopot, hogy azon egy íjász bármikor ott teremhessen, s egy nyíllövéssel a fekete király és a fehér király országának határai közt minden viszályt szépen rendbe tegyen. S hogy ha ezek után a békét megerősítvén még követséget kell járni, a követek száma bizony tizenkettő legyen, s hogy abban a tizenkettőben az egyetlen, aki varázzsal ékes tudományt tud, úgy elvesszen, ahogy az álmának titkával vész ő el egy történetben, amelyik ha kanyarogna, csakis úgy kanyaroghatna, mintha az álomlátó álmának titka éppen senkiben nyomot nem hagyott volna.

Ha tartom, hiszen bár én is csak ehhez az úthoz tarthatom magam. Mert ez az az álom, amely rajtam egy Beszélő Hegy moccanatlan moccanásai közben is egyre csak kitelik. Ez az az álom, melyet meg nem fejtek, míg velem ő is csak el nem telik. Mert ha ő egy udvarba lelkesen benyerít, álmomban oda én is benyargalok. S ahogy a patája dobog, azzal a dobogással én is messzire ragadtatok. Ha gyorsul a dobogás, én is felgyorsulok. Ha lassul a dobogás, én is lelassulok. Ha háztűznézőben járok, előbb-utóbb magam is a tüzekkel tartok. Ha kell, lobot vetek, s vígan táncoló lángok lángolásába feledkezem. Ha kell, szépen parázslok, s magam is a vörösen izzó hamvak közé roskadok. Holott ugyan csak egy Beszélő Hegy vagyok. De soha ne feledd: ha vagyok, én is csak azért vagyok, hogy szállnék bár a kövön megálló kövek ormára. Hogy szállnék bár a szegény köveknek szabadulására. Hogy higgyem is, ne csak lássam. Hogy tegyem is, ne csak várjam.

Ha találva érzed magad, hagyj jelet magad után az Üsse kő Facebook-csoportjában. Hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://usseko.blog.hu/api/trackback/id/tr552469995

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.