RENDELŐ

usse_ko_gordul_a_ko_harom_a_ko.jpg


Hívd magadhoz a könyvet, hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd. S ha várnád, legelőbb innen, innen, innen és innen várhasd. S ha előbb inkább azt látnád, amit magáról érkezőfélben is csak jó előre jelzett, azt innen és innen láthasd.


IDÉZŐ - A HÉT IDÉZETE

Szólítsd, hogy ő is szólítson.
Innen, ha máshonnan nem.
Hogy miért ne, ha mégis igen.

MESÉLŐ

Hogy ha szól, úgy szóljon, mintha bizony már sok száz év óta szólna. Mintha szájról szájra is csak régóta járna. S ahogy a tűz mellett a szóbeszéddel csak eljárna, valamit azzal is csak folyton magán formálna. Hogy ami szól, az is csak olyan legyen, mintha már magam is csak lejegyezném. Hogy ami a Hang bennem, az ugyan szólva szólván is csak olyan legyen, mintha sok beszéd sok hangjából állt volna össze nekem, hogy jegyezni is jegyezhessem, s hozzá még őrizni is őrizhessem.

tovább »

LAPOZGATÓ

HÍVOGATÓ



REJTŐZKÖDŐ

ZENDÜLŐ

Steven Wilson - Harmony Korine

Mert nekem egyre csak ez a fény ragyog ott, ahol bennem a tetejetlen fa hetedik ága szanaszét ágazik. Ahol a drágakövek fényei közé simulva csakis a fények közé zuhanás a királyságod. Ahol a szédület az udvartartásod. Ahol a gyémántok eszeveszett lángolása minden kincsed. Ahol a ragyogás ragyogása az egyre csak tékozolt örökséged. Mert minden vele kezdődött bennem, s vele lehet minden kezdetemet megörökítenem. Így jöttem, ha bennem a szédület minden sötét pompája fénylett. Innen jöttem, ha bennem a zuhanás minden suhanó örvénye kerengett.


Led Zeppelin - Starway To Heaven

Mert először csak a szédült ragyogásban tobzódó gyémánttól tudtam, amit tudhattam. Hogy bármikor felmutathassam, milyen a füst a víz felett, hol nyílik a csillagösvény a mennybe, és hová gördülnek tovább a kövek. Aztán zuhantam én annyit, hogy magamat darabokra szaggatva s a darabjaimból is újra csak egybevarázsolva bármikor felmutathassam, milyen a kazamata zamata, hol rangosabb a harang rangja, s hogy hiába hűl ki a két kezed, attól még hibátlan lesz a marionett.


Sólstafir - Fjara

Mert van a magasság sötétsége, van a mélység sötétsége, és van Lételenország üres sötétsége. Ez a három sötétség örvénylik és hullámzik ott, ahol a Fekete-tengerek szélén a part szakad. Ott az őrzés már a háborítatlan nyugalom őrzése – noha tudván tudod, hogy ebben a nyugalomban lassan összeolvadsz a sötétséggel. Ott az őrzés már az érlelődő cselekvés keresése – noha tudván tudod, hogy ebben a keresésben a tetteidben is te magad lehetsz a fény.


Lou Reed - Hooky Wooky


Mert ahogy a szépen szóló udvarokat kutattam, a lovammal egyre csak Közép-Nirvánia udvaraiba, s ott is a mélykéken ragyogó és narancsvörösen izzó egek alá jutottam. Azokban pedig bárhol topogtam és bárhol dobogtam, mindenütt csak azt láttam és azt hallottam, hogy a gitárok zúgása és a dobok dobbanása is csak éppen azért tesz, amiért én is javában tehetnék. Mert a léleknek az a dolga, hogy útnak induljon. Hogy messzire szakadjon. Halódó testet csak maga mögött hagyjon. Húst és vért soha ne féltsen. Szétdaraboltatva is újra eggyé váljon. Hogy amit a mámor szava rejt, abban a végtelen térrel való birkózás vetélkedjen. A lélek önfeledt utazása szárnyaljon. Álombéli ringatózás lebegjen. Hogy amit a mágia szava rejt, abban az önkívület marasztalása maradjon. A megtáltosodó test felajzása húzódjon. Izzó parázs terítéke terüljön. Parázsló tűz felszítása szikrázzon. Hogy amit a magasság szava rejt, abban egetverő dübörgés és visszafogott hömpölygés zúgolódjon. Ellentmondást nem tűrően. Fenségesen és mocskosan. Mámorosan, mágikusan és magasan.


Shellac - Prayer To God

Mert Lovas vagyok. Egy minden házba benyerítő paripa lovasa. De ha Lovas vagyok, máris tudom a dobok szavát. Tudván tudva: ha Táltos vagyok, fohászkodom. Tudván tudva: ha Harcos vagyok, csatázom. De a fohászomban is ott van a harc. Egy fenséges harc a Hadak Urával. Ahogy a harcomban is ott van a fohász. Egy könyörtelen fohász az Öreg Isten Ostorával. Hogy csak úgy csattan. Hogy csak úgy éget. Hogy csak úgy hasít. Ahogy a dob szétveri a falakat. Ahogy az ének leordítja az arcodat. Ahogy a gitár szétszakítja a hangodat.


Agalloch - Desolation Song

Hogy hallhasd, ahogy az ének suttogó szavába annyi szenvedély férkőzik, amennyit teli torokból is hiába kiabálnál. Nem tolakodva, de mégis helyet keresve. Nem zabolátlanul feltörve, de mégis kiütközve. S hogy hallhasd, ahogy beszökik az udvarba egy vékonyan pendülő húr hangja, s hogy ez is csak azt cifrázza, hogy nincs az a mélység, amelyben ne lehetne otthon a magasság összes rajzolata. Hogy ebből is csak azt értsd meg, amire az Árkok Földje tanít. Hogy lehetsz szomorú, de szomorúságodban is büszke. Hogy lehetsz lemondó, de minden lemondásodban is ott éghet a harc tüzének emléke.


Thy Catafalque - Köd utánam

Mert ezért van az, hogy néha már magam sem tudom, hol vagyok. Tojáshéjban ringok, s a hetvenhét forgás szédületét kitöltve ugyan Pillát ölelem, de ezzel is csak olyan a táncom, mintha az Ég és Föld mozgása lenne. Ha behunyom a szemem, Kőlánya Tündért hallgatom, aki a mellemben lakik, belülről simogat, és folyton énekel nekem. Ha behunyom a szemem, Kőfia Óriást hallgatom, aki a föld mélyén forgolódik, s amit mond nekem, azt is csak a föld morajlásából kiáltja. Ahogy a tojáshéj visz, úgy forgok az áramlásban, mert nem lel szilárd helyet a lábam. Örvénylő tenger ragad magával, mert sodródom, nincs megállásom, de bizony állni sincs ám már hol megállnom.


Gire - Nádak, erek

De ha már örökké állhatatlan a zendülésem, legyen abban a zengésben valami abból, amit az arany dióhéj őrzött. Az árkok morajlásából. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a gyémánt dióhéj őrzött. A tündérek rejtekének csengéséből. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a harangvirág szirma őrzött. A fekete vár kapuinak döndüléséből.

ŐRZŐ

Nyitatlan nyílik, gyulatlan gyulladik

A másik magunk
nyomán lép elő

Éjten éjjel,
reges reggel

Nem az a Nap,
nem az a Hold

TALÁLÓ

SZÍNLELŐ

Jelenések hét rendbéli úton, három felvonásban. (Napút, 2012/4. 3-34.) Hogy a hét itt csak úgy legyen, hogy a három háromszor is csak három legyen. Hogy a színpadon is együtt legyen az Ég, a Föld és az Ember alkotta Nagy Triád, a Tien-ti-zsen, de úgy, hogy ezzel már az újabb hármasságok is szépen kibontakozzanak. Az Ég hármassága itt: a mámor, a mágia és a magasság. A Föld hármassága itt: a tisztelet, a tartás és a teremtés. Az Ember hármassága itt: a rím, a rítus és a ritmus.

TÁMOGATÓ

Ha találva érzed magad, akkor már itt is jelen vagy, de akár még részt is vehetsz. Segíthetsz abban, hogy a kő kövön maradjon. Ha könyv – akkor szakrális erejű műtárgy legyen. Ha zene – akkor delejes erejű hangköltészet legyen. Ha színpadi bemutató – akkor mágikus erejű szertartás legyen.

VISSZHANGZÓ

Semmi nem véletlen. Aminek meg kell történnie, éppen úgy történik, ahogyan meg kell történnie. Legyen a visszhang jele az első válasz utolsó mondata, mert már az is találva talált, hiszen így kellett lennie, legyen bár a lelke rajta. Legyen a visszhang jele az, hogy könyv mindenkinek és senkinek.

tovább »

Miért komor a hegy beszéde?

usseko 2010.11.24. 10:28

Igen, jól látod. Nincs semmi tévedés. Én vagyok a Kakastaréj. Tényleg egy tarajos sziklákkal kicsipkézett hegy vagyok. Hogy szállnék bár a kövön megálló kövek ormára. Hogy szállnék bár a szegény köveknek szabadulására. S azt is jól látod, hogy miközben Beszélő Hegy vagyok, közben azért egy könyv szószólója is vagyok. Egy könyvé, melyben kövek ütlegelnek, de ha abban a sok-sok ütlegelésben a köréd gördülő kövek dacos taszításait idővel kiállod, akkor magadat a tizenkét kőműves közé szépen te is bármikor kiállíthatod, s a falaidban még a gördülő köveket is szépen csak a kövön marasztalhatod.

Hogy maradjon a magas falakban kő a zengéssel zendülő kövön, amíg csak marad gördülni támadt kedv a kövekben a falakra letekintő magas hegyeken. Hogy legyél te is ott a falak ormán, ahol a tündérek éneke szól hozzád. Hogy legyen a te karodra is a fekete vár tetejéről zsindely szaggatva, hogy a kezedet kővel beborítva a mélységnek se legyen tőled miért óvakodnia. Hogy bátran zuhanhass, ha hív már a szédület, s ha már többet üzenhet neked bármilyen forgás próbája, mint egy-egy téged találva találó szó sodrása.
 
De amíg a zuhanás próbája téged is meg nem próbál, addig neked én továbbra is csak egy kővé dermedt szószóló vagyok, s közben egyet sem szólok, de azt is lassan mondom, mert ha már az évek múlását csak ezresével mérem, nekem itt már tényleg csak ez lehet a dolgom. Beszélő Hegy vagyok, s kakasok taréjával ékes a szikláim tetején minden kőcsipke. Beszélő Hegy vagyok, s ha már beszédre bírtak, bizony érted is csak szót emelek. Szót emelek érted. Hogy becsületemre legyen mondva. Hogy hűségemnek legyen mondva. Hogy erőt erősítve legyen mondva. Hogy szakasztott úgy legyen mondva, ahogy szakadatlanul is egyre csak szólna, ha éppen csak téged szólítva szólna.
 
Becsüld hát meg minden elejtett szavam, mert nem minden évszázadban adódik úgy, hogy jönne valaki, hogy a szavaimat vegye. Mert a szavamat ugyan bizony nem akárkinek adhatom, s évszázadok óta mesélik, hogy mi rajtam az a fogás, amelynek mesterének én magamat néhány jósló szó erejéig kiadhatom. Ahogy a tizenkét kőműves repül, ahogy a falaik magasából önszántukból levettetnek, úgy repül a kastély is, melyet a tündérek palotájából kirohanva lát meg Almafi. Hogy lásson annak a gyönyörű szép repülő kastélynak az erkélyéhez láncolva egy gyönyörű szép lányt, akibe egyből bele is szeret.
 
S itt vagyok én úgy, hogy egyet szólok, és kettő lesz belőlem. Mert ez az a mese, A repülő kastély meséje, melyben én ugyan arany kakastaréjként is ott vagyok, de az a Beszélő Hegy is én vagyok, melyet a mesében az én útmutatásom nyomán megtaláltok, s aztán bizony szóra is bírtok.
 
Ha nem emlékeznél arra, amit erről gyermekként hallhattál, olvashattál, mondom én is szívesen, időm van rá ugyanis szakadatlanul is csak bőven. A Beszélő Hegy torkát a három Almafi közül végül csak a harmadik testvér nyitja ki, miután egy ősz öregember tanácsát követve megvárja a Kaszáscsillag feljöttét, aztán amerre annak a nyele áll, arra indul útnak. A bűvös patak vizén járva úgy kel át a sebes sodráson, mintha száraz mezőn járna, megjárja az ezüstrétet és az aranyrétet, majd átvág egy halott homoksivatagon, hogy három nap éhezés és szomjazás után rátaláljon a tündérek borzasztó nagy palotájára. Abban éri utol őt egy rettenetes nagy zúgás, s ahogy kirohan, lát egy gyönyörű szép repülő kastélyt, az erkélyén egy gyönyörű szép lánnyal, akibe egyből bele is szeret. A kastély röptét követve Almafi eljut Tündérországba, ahol tündérlányokkal táncol, s aztán egy fa alatt ébred, a feje fölött pedig az ágon egy aranykakast is észrevesz. Kiderül, hogy a kakas valaha tündér volt, de most őt is a szerelem emészti, ahogy Almafit is, aki, ha kínok kínjával is, kitépet az aranytarajú kakas tarajából egy aranyló taréjdarabkát, hogy aztán azt a levegőbe dobhassa, és vezérlő csillagaként mindenütt követhesse. Három nap és három éjjel mennek hát, amíg az arany taréj röptét követve mendegélnek. Aztán egy nagy erdőbe érnek, annak a közepén áll egy hegy, s annak teteje fölött a kakastaréj egyszerre csak vidáman lengedezni kezd.
 
Erről aztán rögtön meg lehet tudni, hogy azon a hegyen most már csak egy márványtáblát kell megkeresni. Ahogy azt megtaláljátok, azon azt olvashatjátok, hogy aki ennek a hegynek a torkát meg akarja nyitni, annak a saját erejéből föl kell hoznia az erdőből tizenkét szál szagos fenyőfát, máglyába kell raknia, és meg kell gyújtania. Mikor az utolsó szikra kialszik, akkor aztán bizton megnyílik a hegy torka.
 
Hát így van ez, ha éppen így akar lenni. Ha egy Beszélő Hegy torka éppen szóra akar nyílni.
 
S ha Beszélő Hegy vagyok, azzal most már szakadatlanul csak úgy vagyok, hogy ha már egyet szólok, rendre csak kettő lesz belőlem. Hegy vagyok, s ezen mit sem változtathat a világ forgása. De másodiknak bárki bármikor kitelhet belőlem. Ahogy Kakastaréj vagyok, úgy lehetek bizony éppen bármi más is. Könyvnek szószólója. De lehetek én magam a könyv írója. Lehetek billentyűkön repkedő ujjak parancsolója. Lehetek hajlított pengéjű szablyák forgatója. Lehetek féltve őrzött mesék mesemondója. Lehetek dalokat dúdoló énekes. Lehetek hosszú út porából köpönyeget vevő vándor. Lehetek az Ég Köveinek követe, kinek Árkok Földjén támad érkezése. Lehetek gitárok zúgását, hangfalak mennydörgését tudó garabonciás. Lehetek mámornak, mágiának, magasságnak hármas őre, három halomban őrzött tudásnak egyre-másra is csak egyetlen hévvel heves védője.
 
De ha szót emelek egy könyvért, melyben kövek ütlegelnek, s aztán az ütve ütlegelt kövek élei egymás mellé valahogyan mégis odakerülnek, s végül derekasan az égnek szegezett falakba sorakoznak, szót emelek a hangért is, melyben a kövek hangja is megdobban és megdobrokol néha.
 
Hiszen Beszélő Hegy vagyok, s így a lélekkel lelkes kövek hangja bennem aztán tényleg lélektől lélekig ér. Elmondom hát, amit erről elmondhatok. Azt mondom el erről, hogy a kövek hangja nem tréfadolog. S azért mondom el, mert ebben a szánalmasan röpke kis időben, mely most éppen bennetek és körülöttetek múlik, divatja van ám a mosolygásnak. Divatja van ám a nevetésnek. Minden és mindenki kinevetésének, s ebben is legelőbb a szabadsággal kérkedő, fennhéjázó gőgnek.
 
Az igazi szabadság azonban nem ez. Ha olyan öregek lennétek, mint amilyen öreg netán egy hegy lehet, ebben éppen ugyan ti se kételkedhetnétek.
 
Az igazi szabadság ugyanis nem tréfadolog. S ha erről beszélek, akkor egyet mondok, s kettő lesz belőlem, s az a második, aki a szédület hetvenhét forgását kiforogva éppen előbújik belőlem, lesz ám rögtön írásnak tudója. Lesz már leírt sorok tisztelettel teljes idézője. Lesz egy másik könyv bevezető sorainak sorolója.
 
Ha Beszélő Hegy vagyok: tudom, hogy minden a kövekkel kezdődik. Tudom, hogy most a Hajóst kell idéznem, aki éppen a kikötőben töpreng a könyvről, mely arról szólna, milyen lenne a világ, és milyen, amikor elveszítettük a kikötőt, az országot és a harcot. De ehhez azon nyomban puszta merő dacból hozzátenné, hogy ha könyvet ír, az a könyv nem születhetne meg benne, ha számára nem lenne egyértelmű és világos, hogy tudnunk kell: valahol mégis létezik az örök kikötő, a Haza és a diadal. Ő, a kikötőben időző Hajós idézi fel hát azt, amit én magam is szíves-örömest felidézek most. Hogy volt idő, amikor az emberek életük jelentős pillanataiban lehajoltak, és felvettek egy-egy jelentéktelen, ám szemnek tetszetős kavicsot a földről. Ezeket a kavicsokat dísztelen fakupába tették, és meggyűjtötték, mint az emlékek tárházát. Volt kavics, ami a szerelmet jelentette. Volt, ami a vágyat. Volt, ami a csalódást, a félelmet, az örömet, a mámort vagy a veszteséget. Volt, ami semmit, talán egy madár röptét.
 
Ezeket a kavicsokat a fakupába gyűjtve a halandóval együtt eltemették – idézi fel a Hajós, aki legyen most akár éppen a Nagysomlyó felett felkelő nap sugarára ébredő Szindbád. Aki esetleg maga Tarquinius vagy Attila. Mert ez mind ő lehet éppen valamikor egykoron. Aztán az a sok mindenki, aki közben azért egy és ugyanaz a valaki, mindezt azzal folytathatja, hogy azok, akik ezeket a kavicsokat eltemették, hittek abban, ha valaha feléled és újjászületik az arra érdemes, akkor visszatalál saját és ősei sírjához, majd újra kezébe veszi e fakupát. A kavicsok pedig, e véletlen adta formák és a tapintás újra felidézi az emlékeket, magára ismer az utazó, és újra hajós lesz, uralkodó vagy harcos – ahogyan hajdani természete diktálta.
 
Hogy miért idéztem fel ezt? Csak azért, hogy egy könyv szószólójaként szólván elmondhassam: nem árt tudni, hogy a kövek tudása nem tréfadolog. Kérdezhetnéd, mint ahogyan már kérdezted is valakinek a képében megjelenve valamilyen kérdést feszegetve, hogy a könyvben miért nincsen nyoma semmiféle derűs távolságtartásnak. Hogy az a sok-sok igézet, amelyekkel a szöveg magát igézve és idézve egyre csak eljegyzi, miért nincsen néha egy kicsit holmi mosolygásnak is kitéve.
 
Hát azért, amiért ebbe az emlékeket őrző fakupába nem lehetett volna egy véletlen adta kavicsot röhögve bedobni. Ha ezt érted, mindent értesz. Ha ezt sem érted, semmit sem értesz.
 
Érteni ebben ugyanis azt kell, hogy távolságot tartani a világtól nem árt, s valójában nagyon is kell. De a távolságtartásnak kettő az útja. Az egyik a játék. A másik a szertartás. Mind a kettőnek megvan a helye, ideje, becsülete és szépsége.
 
Él bennem egy olyan másik, aki egy tündérrel él együtt. Játszik az a tündér jót is, rosszat is. Ha táncol, körébe angyalok ülnek. Körülötte békahadak fuvoláznak, s hozzá még sáskahadak is hegedülnek. S ha ő játszik, van abban áldás is, átok is. Szívesség is, szívtelenség is. Szárnyat igéz a malacra, ráül, igér neki csókot, aztán csak röpteti, majd pedig jól kikacagja. De ha ettől őt lelketlennek látnád, nagyot tévednél. Mert van az ő játékában dacos fenség, s az a fenség bizony köréje sok-sok tisztelkedő vendéget hív. Hajnali ködfal a vára, termeiben sok a vendég: ott van minden törpekirály minden fia és lánya. De ő aztán vendégséget is csak úgy tart, hogy a formákra mit sem ad: ha álmos, elpihen őszi levélen, s ott szunnyad az ág sűrűjében, ahol két csiga őrzi háborítatlannak minden álmát. Akinek tündér a kedvese, ismeri, milyen egy játékos játszi kedve. Akinek tündér a kedvese, tudja, hogy a világ kigúnyolásának is van egy helyes útja, melyre a világ bizony rászolgált, s ezt senki nem vitathatja.
 
De a tündér sem lehet akárkinek a kedvese. A tündérnek ezért harcos vagy varázsló a kedvese. S mellette a harcos és a varázsló sem lehet sótlan fickó. Kell, hogy legyen neki sava-borsa, kell, hogy legyen neki jó szava a tündéri humorra. De máskor van a szabott helye a nevetésnek és a játéknak, mint amikor szabott helye van a szertartásnak. Akár a harc, akár az istentisztelet szertartásának. Amikor a hitedet akár a harc mezején, akár a fohász égbe röptetésénél megvallod, nincs helye semmilyen távolság tartásának. A kardodat a hősök kérlelhetetlen elszántságával felemelve, s az igéző szavakat a mámor magasságával megigézve magadat mindig a szent közép középső pontjába állítod, s onnan sugárzod szét aztán az erődet vagy a hitedet. Harc közben, s áldozás közben ugyanis te vagy a világ közepe, s a világ közepe nem a tízezernyi létező kötelező kételyekkel szemlélésének helye. A kötelező kétely a tömeg kötelezően ócska röhögése, mely maga is csak szánalmasan egyhangú válasz a kötelezően előbotladozó tréfamester kötelezően gyalázatos, éppen ugyan viccesnek szánt ötletelésére. A kételkedés nélküli cselekedet pedig kötelezően csak komoly lehet. Akkor is, ha ezzel bárki másban, aki akkor nem a középpontban áll, s talán még azt sem tudja, hogy a világnak a kivételes kegyelem pillanataiban lehet még egyáltalán középpontja, derűt váltasz ki. Akkor is, ha ezzel magadat gúny céltáblájává teszed. Akkor is, ha magadat ezzel számukra érthetetlenül messzeségből jött idegennek tetteted. Ahogy Lao-ce is ezt tette, aki a huszadik versében erről az idegenségről mindössze annyit mond: mindenkinek megvan a dolga, s ezért a tömegben bolondnak, durvának csak ő mutatkozik, hiszen bár éppen ezzel más ő, mint a többiek. Más forrásból merít, más ősiség forrása fut hát bele abba a tengerbe, melyben örvények ragadják magukkal, s ha sodródik, hát úgy sodródik, hogy nincs már neki abban az örök áramlásban megállása. De ez az idegenség csak látszat. Ez mind nem érdekes. Az érdekes az, hogy ezer évek óta látom a harcosok és az igazlátók szemének komolyságát, amikor a fénybe néznek. Ezer év tapasztalatával mondom hát, hogy helyes, amit tesznek, s helyesen teszik, hogy amíg azt teszik, amit tesznek, azonközben éppen így, ezzel a komolysággal viselkednek.
 
        Ha a kardod markolatán az ujjaidat összekulcsolod, vagy az Égnek, a Földnek és az Ősök szellemének szánt áldozatot bemutatod, nincs helye hát kételkedésnek. Ha kiül az arcodra a torz fintor, a gúny kísértése, a falnak nem lesz már miért az ég magasába emelkednie. A tizenkét kőművesnek nem lesz már hová kiállnia, s a tündérek muzsikájának nem lesz már kiknek szólnia.
 
        S ezért van hát az is, hogy egy Beszélő Hegy torkát sem könnyű szólásra bűvölni. Hiszen a kő óriásai hasonlóak a kő tündéreihez. Kővé dermedt tünemények, de van még helye bennük a hitnek és a reménynek. A reménynek arra, hogy van kiért szót emelni még.
 
Ahogy szószólója vagyok hát egy könyvnek, azzal ugyan szót emelek hát éppen teérted. Hogy becsületemre legyen mondva. Hogy hűségemnek legyen mondva. Hogy erőt erősítve legyen mondva. Hogy minden szakasztott úgy legyen mondva, ahogy szakadatlanul is egyre csak szólna, ha éppen csak téged szólítva a középpontból szólna.
 
Wen-ce is erről beszél hát, amikor arra tanít, hogy a kicsit a naggyal kell körülvenni, s éppen a középpontban kell időzni, hogy ami kívül van, azt uralni lehessen. S ha így alakul körülötted a világ, akkor az idő hiába legyen kegyetlen veled.
 
Így ha bölcs tudsz maradni, többre becsülheted a pillanatot, mint a tenyérnyi gyémántot. A pillanatot ugyanis nehéz megtalálni, de annál könnyebb elveszteni.
 
S ahogy a nehezen megtalált pillanatot könnyű elveszteni, ugyanolyan könnyű azt holmi távolságtartással fogadni. De amíg te éppen azt a kötelezőnek vélt távolságot tartanád, a középponton kívüli teret ugyan már hiába is uralnád.
 
Ezért feledd hát néha, ha teheted, a mosolygás kényszerének görcsét. S ezért feledd el hát mindig ennek a kényszernek a görcsét, ha a sorsod úgy hozza, hogy az áldott közép kellős közepén kell maradnod, hogy az erődet vagy a hitedet éppen onnan sugározhasd szét. Soha nem feledve, hogy az erőd is, a hited is egyre csak a világ szédült forgásának középpontjába kívánkozik, hogy erőnek erejével erősíttessen, s szentül hitt hittel magasztaltasson. Hogy ami forog, forogjon végül szarkalábon forgó rézvár ormain is. Hogy ami forog, forogjon végül ezüstvarjú lábán forgó ezüstváron is. Hogy ami forog, forogjon végül arany kacsalábon forgó aranyváron is.
 
Ha találva érzed magad, hagyj jelet magad után az Üsse kő Facebook-csoportjában. Hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://usseko.blog.hu/api/trackback/id/tr562588668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.