RENDELŐ

usse_ko_gordul_a_ko_harom_a_ko.jpg


Hívd magadhoz a könyvet, hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd. S ha várnád, legelőbb innen, innen, innen és innen várhasd. S ha előbb inkább azt látnád, amit magáról érkezőfélben is csak jó előre jelzett, azt innen és innen láthasd.


IDÉZŐ - A HÉT IDÉZETE

Szólítsd, hogy ő is szólítson.
Innen, ha máshonnan nem.
Hogy miért ne, ha mégis igen.

MESÉLŐ

Hogy ha szól, úgy szóljon, mintha bizony már sok száz év óta szólna. Mintha szájról szájra is csak régóta járna. S ahogy a tűz mellett a szóbeszéddel csak eljárna, valamit azzal is csak folyton magán formálna. Hogy ami szól, az is csak olyan legyen, mintha már magam is csak lejegyezném. Hogy ami a Hang bennem, az ugyan szólva szólván is csak olyan legyen, mintha sok beszéd sok hangjából állt volna össze nekem, hogy jegyezni is jegyezhessem, s hozzá még őrizni is őrizhessem.

tovább »

LAPOZGATÓ

HÍVOGATÓ



REJTŐZKÖDŐ

ZENDÜLŐ

Steven Wilson - Harmony Korine

Mert nekem egyre csak ez a fény ragyog ott, ahol bennem a tetejetlen fa hetedik ága szanaszét ágazik. Ahol a drágakövek fényei közé simulva csakis a fények közé zuhanás a királyságod. Ahol a szédület az udvartartásod. Ahol a gyémántok eszeveszett lángolása minden kincsed. Ahol a ragyogás ragyogása az egyre csak tékozolt örökséged. Mert minden vele kezdődött bennem, s vele lehet minden kezdetemet megörökítenem. Így jöttem, ha bennem a szédület minden sötét pompája fénylett. Innen jöttem, ha bennem a zuhanás minden suhanó örvénye kerengett.


Led Zeppelin - Starway To Heaven

Mert először csak a szédült ragyogásban tobzódó gyémánttól tudtam, amit tudhattam. Hogy bármikor felmutathassam, milyen a füst a víz felett, hol nyílik a csillagösvény a mennybe, és hová gördülnek tovább a kövek. Aztán zuhantam én annyit, hogy magamat darabokra szaggatva s a darabjaimból is újra csak egybevarázsolva bármikor felmutathassam, milyen a kazamata zamata, hol rangosabb a harang rangja, s hogy hiába hűl ki a két kezed, attól még hibátlan lesz a marionett.


Sólstafir - Fjara

Mert van a magasság sötétsége, van a mélység sötétsége, és van Lételenország üres sötétsége. Ez a három sötétség örvénylik és hullámzik ott, ahol a Fekete-tengerek szélén a part szakad. Ott az őrzés már a háborítatlan nyugalom őrzése – noha tudván tudod, hogy ebben a nyugalomban lassan összeolvadsz a sötétséggel. Ott az őrzés már az érlelődő cselekvés keresése – noha tudván tudod, hogy ebben a keresésben a tetteidben is te magad lehetsz a fény.


Lou Reed - Hooky Wooky


Mert ahogy a szépen szóló udvarokat kutattam, a lovammal egyre csak Közép-Nirvánia udvaraiba, s ott is a mélykéken ragyogó és narancsvörösen izzó egek alá jutottam. Azokban pedig bárhol topogtam és bárhol dobogtam, mindenütt csak azt láttam és azt hallottam, hogy a gitárok zúgása és a dobok dobbanása is csak éppen azért tesz, amiért én is javában tehetnék. Mert a léleknek az a dolga, hogy útnak induljon. Hogy messzire szakadjon. Halódó testet csak maga mögött hagyjon. Húst és vért soha ne féltsen. Szétdaraboltatva is újra eggyé váljon. Hogy amit a mámor szava rejt, abban a végtelen térrel való birkózás vetélkedjen. A lélek önfeledt utazása szárnyaljon. Álombéli ringatózás lebegjen. Hogy amit a mágia szava rejt, abban az önkívület marasztalása maradjon. A megtáltosodó test felajzása húzódjon. Izzó parázs terítéke terüljön. Parázsló tűz felszítása szikrázzon. Hogy amit a magasság szava rejt, abban egetverő dübörgés és visszafogott hömpölygés zúgolódjon. Ellentmondást nem tűrően. Fenségesen és mocskosan. Mámorosan, mágikusan és magasan.


Shellac - Prayer To God

Mert Lovas vagyok. Egy minden házba benyerítő paripa lovasa. De ha Lovas vagyok, máris tudom a dobok szavát. Tudván tudva: ha Táltos vagyok, fohászkodom. Tudván tudva: ha Harcos vagyok, csatázom. De a fohászomban is ott van a harc. Egy fenséges harc a Hadak Urával. Ahogy a harcomban is ott van a fohász. Egy könyörtelen fohász az Öreg Isten Ostorával. Hogy csak úgy csattan. Hogy csak úgy éget. Hogy csak úgy hasít. Ahogy a dob szétveri a falakat. Ahogy az ének leordítja az arcodat. Ahogy a gitár szétszakítja a hangodat.


Agalloch - Desolation Song

Hogy hallhasd, ahogy az ének suttogó szavába annyi szenvedély férkőzik, amennyit teli torokból is hiába kiabálnál. Nem tolakodva, de mégis helyet keresve. Nem zabolátlanul feltörve, de mégis kiütközve. S hogy hallhasd, ahogy beszökik az udvarba egy vékonyan pendülő húr hangja, s hogy ez is csak azt cifrázza, hogy nincs az a mélység, amelyben ne lehetne otthon a magasság összes rajzolata. Hogy ebből is csak azt értsd meg, amire az Árkok Földje tanít. Hogy lehetsz szomorú, de szomorúságodban is büszke. Hogy lehetsz lemondó, de minden lemondásodban is ott éghet a harc tüzének emléke.


Thy Catafalque - Köd utánam

Mert ezért van az, hogy néha már magam sem tudom, hol vagyok. Tojáshéjban ringok, s a hetvenhét forgás szédületét kitöltve ugyan Pillát ölelem, de ezzel is csak olyan a táncom, mintha az Ég és Föld mozgása lenne. Ha behunyom a szemem, Kőlánya Tündért hallgatom, aki a mellemben lakik, belülről simogat, és folyton énekel nekem. Ha behunyom a szemem, Kőfia Óriást hallgatom, aki a föld mélyén forgolódik, s amit mond nekem, azt is csak a föld morajlásából kiáltja. Ahogy a tojáshéj visz, úgy forgok az áramlásban, mert nem lel szilárd helyet a lábam. Örvénylő tenger ragad magával, mert sodródom, nincs megállásom, de bizony állni sincs ám már hol megállnom.


Gire - Nádak, erek

De ha már örökké állhatatlan a zendülésem, legyen abban a zengésben valami abból, amit az arany dióhéj őrzött. Az árkok morajlásából. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a gyémánt dióhéj őrzött. A tündérek rejtekének csengéséből. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a harangvirág szirma őrzött. A fekete vár kapuinak döndüléséből.

ŐRZŐ

Nyitatlan nyílik, gyulatlan gyulladik

A másik magunk
nyomán lép elő

Éjten éjjel,
reges reggel

Nem az a Nap,
nem az a Hold

TALÁLÓ

SZÍNLELŐ

Jelenések hét rendbéli úton, három felvonásban. (Napút, 2012/4. 3-34.) Hogy a hét itt csak úgy legyen, hogy a három háromszor is csak három legyen. Hogy a színpadon is együtt legyen az Ég, a Föld és az Ember alkotta Nagy Triád, a Tien-ti-zsen, de úgy, hogy ezzel már az újabb hármasságok is szépen kibontakozzanak. Az Ég hármassága itt: a mámor, a mágia és a magasság. A Föld hármassága itt: a tisztelet, a tartás és a teremtés. Az Ember hármassága itt: a rím, a rítus és a ritmus.

TÁMOGATÓ

Ha találva érzed magad, akkor már itt is jelen vagy, de akár még részt is vehetsz. Segíthetsz abban, hogy a kő kövön maradjon. Ha könyv – akkor szakrális erejű műtárgy legyen. Ha zene – akkor delejes erejű hangköltészet legyen. Ha színpadi bemutató – akkor mágikus erejű szertartás legyen.

VISSZHANGZÓ

Semmi nem véletlen. Aminek meg kell történnie, éppen úgy történik, ahogyan meg kell történnie. Legyen a visszhang jele az első válasz utolsó mondata, mert már az is találva talált, hiszen így kellett lennie, legyen bár a lelke rajta. Legyen a visszhang jele az, hogy könyv mindenkinek és senkinek.

tovább »

Él, csak hagyni kell élni?

usseko 2011.02.15. 21:47

Igen, él. Ahogy az ég egy adta világban él az egy. Hogy legyen neki háza, s a házában derekasan álljon minden fala. S hogy azok a falak bátran szökjenek az ég felé, zendüljenek fel a magasba, hogy erejük megtartó erő legyen, s a tartást adó erő ne szökjön ki közülük soha.

 
S ahogy az egy él az ég egy adta világon, úgy él a hegy is, ha fogást talál a szavaival a környező tájon. S ha Beszélő Hegy vagyok, fogást éppen ugyan képpel képes szavakkal is találhatok. Legyenek hát a képek most maguk a kuák, ahogy Karátson Gábor terjeszti őket elénk – ismeretlen ismerősökként, az ismeretterjesztés szándékát már eleve is szántszándékkal kizárva.
 
Legyenek a képek a kuák, de csak azért, hogy kitérőnek éppen olyanok legyenek, amelyekben a hagyományok a múló idő mérhetetlen mennyei tartományaival ékesek. Hogy aztán közülük már úgy lehessen visszatérni a Virágzó Délvidék hegyei közül az Árkok Földjének hegyei közé, hogy azzal a visszatéréssel itt is a mérhetetlen idő tartományai közé vándoroljunk.
 
Folyó vizén, partok mentén. Mezőkre tűző nap brokátszőnyegén. Gyermekek selymesen fehérlő hajfürtjén. Király parancsa nyomán eljárva a teljes ég alatt, s az ég alatt táruló selyemmezők minden egyes téres terén. Vezérnek a jelet a gyepűn ugyan bizony se füsttel, se porral meg nem adva, de a királlyal nyílegyenesen a kincses palotába tartva, a falun daloló vének énekébe pedig sorra-rendre szépen bele-beledúdolva.
 
Karátson a kommentárjainak első kötetében egy ízben arra ad magyarázatot, miért közeledik úgy az általa kommentálandó anyaghoz, mintha nem magyarázatokat kívánna adni, hanem rá akarna vezetni arra az öntudatlan szépségű, s ezért magától a tudatos figyelmet eleve is csak elhárító tájra, ahonnan szemlélődve egy több ezer éve megformált szöveg is szívvel-lélekkel megérintheti a szemlélőjét. Nem úgy, hogy minden részletében megértjük, hanem úgy, hogy minden részletében közel engedjük őt magunkhoz.
       
Karátson a kuákról beszél, de amit a trigramok és a hexagramok nem evilági valóságáról ír, azzal a kuák nyomán megszületett valamennyi korábbi kommentárhoz is viszonyul. Viszonyul ahhoz, hogy miképpen lehet ismereteket átadni arról, amit nem ismerhetünk, de valahogyan mégis a magunkévá teszünk. Túl az időn és túl a téren. A jóslásokban egymásra néző múlt és jövő között az itt és most határai közé határolódva, s mégis minden számunkra megadatott evilági határt áthágva.
 
Azt mondja, akkor látjuk a képet, ha látjuk benne azt is, ami nem kép, mert – teszi hozzá – ami nem kép a képben, az teszi képpé a képet.
 
Aztán összefoglalja, mit tett, amikor a magára kimért feladatát úgy végezte, hogy valójában kitért előle, de ezzel a kitéréssel valamit akaratlanul is mégis teljesített belőle. Nem mindent, de éppen hogy ez volt a célja. Hogy amit el tud mondani, az épp úgy legyen elég, hogy annyi, amennyi.
 
Ezt különösen szívesen és hangsúlyosan hozom elő, mert ahogy ő a maga kitérőit elénk tárja, azzal én is csak a magam kitérőinek lehetek a gyámolítója.
 
Azt írja hát Karátson a már odáig is hosszú kitérőkkel indázó, beavató szövegeinek feltárása után, hogy egészen addig arról szeretett volna beszélni, amit nem értünk meg a kuákról, s még azt is valahogyan érthetetlenebbé szerette volna tenni, amit még értünk is belőlük.
 
S aztán ezt a látszólag meghökkentő törekvését alátámasztandó tesz egy provokatív kijelentést: azt hangoztatja, az ismeretterjesztés legfőbb feladata mégiscsak az, hogy ne terjesszen ismeretet.
       
De ez a provokáció is csak olyan, mint a zen-buddhista példázatokban tanításokként elővezetett sokkolóan meghökkentő kijelentések sorozata. Arra jó, hogy felnyissa a szemed, ha van szemed arra, hogy láss. Láss, éppen ugyan még túl is azon, amit neked mások látni engednének. Mert ha így csodálkozol rá az ismeretterjesztés fogalmára, akkor hamar egyetérthetsz ezzel a paradoxonnal. Felismerve, hogy az igazi tudás nem terjeszthető. Mert terjed, de nem terjeszkedik. Hisz nem terjeszthetik, mert nem is terjeszthetik. Legfeljebb eljut hozzád, ha te is úgy akarod. Elindulsz egy úton, s ő is elindul egy másikon. A tudás útja önmagáért való, érdek nélküli, céltalan út, a te utad viszont a keresésért való út a kiteljesedés útja. Nem a tudásnak kell hát valamire jutnia önmagával, ő már eleve és eredendően is valami, de neked még kijuthat belőle és általa valami. De odáig, hogy ez a szándéktalanul kiérdemelt juttatás neked kijusson, neked kell magadat eljuttatni. Ugyanolyan szándéktalanul, minden törleszkedő törekvéstől mentesen, ahogyan aztán a tudás is átszármazik hozzád. Akár észrevétlenül is. Hogy aztán egyszer mégis észrevedd, amikor valamiért éppen gazdagabbá tesz.
       
Ez volna hát az a kitérő, amelyen én is járok, miközben ugyan bizony csak moccanatlanul moccanok. Mert akkorra én már mint a kő vagyok. Halott redő, ezer rovátka rajza – mondja apokrif látomások közé tévedve Pilinszky, s ezeknek a rovásoknak az emlegetésével aztán egészen odáig téved, ahol a kuák válasza lenne az, amelyik egy jó kérdésre válaszolva sohasem téved.
       
Mármost ha netán azon kezdenél töprengeni, hogy ennyi kitérő közt mi lenne hát a jó kérdés, egyet se búsulj, mert ha azt, ami van, meg nem becsülöd, bizony csak a búját vallod. De vedd észre, mi az, ami van. Mondjuk, nézz a címre, amely alatt most megvallom magam.
 
A kérdés tehát, hogy valóban élne-e még a hagyomány, s nekünk nem lenne más dolgunk, mint élni hagyni?
 
Igen, ez a kérdés. De én ezt meg nem fejtem, amíg rajtam meg nem történik. S ez akkor is igaz, ha már történik, ami éppen történik. De ezen a ponton az is megtörténhet, hogy megint Karátsonhoz forduljunk, aki úgy idéz, hogy azzal az idézéssel éppen valakit az idézőn túl is megidéztet.
 
A Ji king fordításához írott kommentárjainak első kötetében Thomas Cleary könyvét (The Taoist I Ching) idézi, abból is Cs’eng Ji (1033-1107), a nagy konfucionista tudós és gondolkodó szavait. Cs’eng Ji beszél ugyanis arról, hogy Kínában volt idő, s ez az idő olykor akár több mint ezer évet is kitett, amikor a Ji king által megtestesített hagyomány és bölcsesség úgy maradt meg, hogy a könyvbe foglalt tudás a tudás őrzői számára homályba merült. A könyv ezzel pusztán kiüresedett szavak gyűjteményévé silányult, minden volt hát, csak nem élő hagyomány és eleven tapasztalat.
 
„A szentek valóban tökéletes módon gondoskodtak a későbbi nemzedékekről; ők maguk réges-régen éltek, de amit ránk hagytak, megvan ma is. Csakhogy a korai konfuciánusok csupán a szavakat adták tovább, melyek jelentésüket így már elvesztették; a későbbi tudósok a szavakat kívülről megtanulták, de megfeledkeztek a tapasztalatról. Így hát, egészében véve, a C’in-dinasztia (Kr. e. 221-206) óta már senki sem találkozott az igazi, élő hagyománnyal. Én, aki több mint ezer évvel később születtem, sokat bánkódtam amiatt, hogy a Ji king homályba merült; így írtam meg ezt a kommentárt, hogy a mai embereket rávegyem: kövessék a folyót, és keressék a forrást” – írta Cs’eng Ji, aki maga sem volt más, mint kommentátor. A nagy átkelés egyik kormányosa a sok közül.
       
Ekkora kitérő nekem most éppen elég is, mert a több mint ezer év távlata éppen ugyan pontosan beérhető volna még az Árkok Földjén is.
       
Ha Beszélő Hegy vagyok ez a távolság nekem éppen csak olyan, mint amilyen az lehet, amikor a kő kövön marad, amikor a föld is földet ér, hogy szakasztott úgy legyen, ahogy éppen szakadatlanul is lenne. Akárha a sziklák orma merészen felborzolt tarajokkal csipkézett lenne.
       
S ha a Beszélő Hegy gyomrából úgy korog elő a szó, ahogyan az arany kakastaréjnak is minden szava arany lehet, azt mondom, ezer év jelentésvesztés ugyan bizony még nem jelenlétvesztés.
       
S ha ezt mondom, egyet kell szólnom, s azt is lassan mondanom.
       
S hagyni, hogy ha egyet mondasz, kettő legyen belőle, ha már éppen az ég egy adta világon járja úgy a sorod, hogy a jó nap adhat neked jó napot.
       
Az ég egy adta világban az Egy – maga az egy. Se nem több, se nem kevesebb. S ha az egyből kettő lesz, akkor az Ég és a Föld közt máris az égig érhet egy fa, s egy kis kanász teremhet rajta. Hogy ezzel kijöjjön a Három. Hogy találkozhasson egymással a Föld, az Ember és az Ég.
       
Mert – hogy megint Lao Ce, s az ő 25. verse legyen egy visszatérő kitérő erejéig a vendégünk – az ember mértéke a Föld. A Föld mértéke az ég. Az Ég mértéke az Út. Az Út pedig a maga mértékére lép.
       
Az Út mértékében pedig megméri egymást a jin és a jang. De ahogy az Út mértékét kimérve méri magát a sötétség és a fény, úgy vágja a baltáját az égig érő fába János kanász is, mert annyira ő ugyan el nem kanászodik, hogy az Ég és a Föld közötti útján ne tartaná a maga helyes mértéket.
       
János mértéke a három volt, mert az Árkok Földjének három az igazsága. Három volt hát a vaskapocs, hogy a fát körülérje, s három volt hozzá a vasbocskor, hogy azokat ő szép sorban elnyűje. De ha három volt a mértéke, kettő volt hozzá a természete, s pontosan ezzel tudott mértéket tartani, s magában a teremtő akaratnak és az engedelmes anyagnak soha véget nem érő találkát adni. Ezt a mértéktartást üzeni nekünk – akár ezer évek távolában is világosan kinyilvánítva magát – a kis kanász neve is. Mert ő az Ember, aki kanászként király helyett is csak király lehet – kapcsolatot teremtve a Föld és Ég között, hogy se a Föld ne veszítse el az Eget, se az Ég ne veszítse el a Földet. S királyi tettre királyi cím nélkül azért lehet képes, mert ő úgy János, hogy ott van benne minden, ami ahhoz kell, hogy ő jányos legyen. Úgy szállja őt meg a teremtő akarat (jang), hogy az az akarat benne munícióra is akad – formálható anyagként (jin) hagyja, hogy a saját sorsa őt darabokra szaggassa, de hagyja azt is, hogy ami részekre szakad, az benne újra teljessé legyen.
       
Amikor élni hagyjuk azt, ami élni hagyható, akkor például így, akár így is szólhat az, amit egyet se szólva mondunk, de ha magunkat így is elszóljuk, azt így is csak lassan mondjuk.
       
S ha már itt tartunk, az egyet sem szólás lassan szóló elmondása is csak olyan, mint egy zen-buddhista paradoxon. A Semmi ásít ki belőle, de a jó Semmi.
       
Hagyjuk erről megint Karátson Gábort szólni – most éppen a Tao Te King fordításához írt kommentárjai közül.
       
„Nyugaton a Semmi maga a Rossz, a Nincsen, az, amitől félünk, amitől rettegünk, ami elnyeléssel fenyeget, aminek ellene szegülünk, ami végső soron nincs is talán, de ami úgyis úrrá lesz rajtunk a végén. A Kínai Semmi meg a Jó Semmi. Minden létező menedéke” – írta Karátson, hogy ezzel az egyet sem szóló, de mégis lassan elmondott tanításoknak is utat mutasson. Ahogy a csillagok mutatnak utat a szegénylegénynek. Hadd találja párját a szeretőjének. A párját az a szegénylegény pedig az Árkok Földjén bármikor megtalálhatja – holott ugyan nem az a Nap süt az égen, nem az a Hold van már régen. De ha úgy tartjuk magunkat Cs’eng Ji szavaihoz, ahogy éppen magunkat tartani szeretnénk, akkor ebből sem süt ki más igazság elénk a maga ezerszer áldott fényességével, mint hogy ezer év jelentésvesztés sem jelenthet jelenlétvesztést ott, ahol a hosszú út porából még mindig köpönyeget vesznek.
       
Hiszen a hosszú út pora sem más, mint minden létező menedéke.
       
Ebben a menedékben aztán az is megesik, hogy – megint Lao Ce 25. versét idézve, csak kicsit más végkifejlettel, ahogy Karátson egy újabb fordításában már magamagát is új útra térítette – „az Út önmagát lángra gyújtva ég”, s ez az önnönmagát meggyújtó láng is csak olyan bár, mint amilyen a csodaszarvas agancsai között világol már.
       
Hiszen a hosszú út pora az, melyben egy nagy gomolyag felhő bizony bármikor előgomolyodik, hogy támadjon ott elő egy csodálatos szarvas – s hozzá a csodálatos szarvasnak ezer ága-boga, ezer ága-bogára ezer égő gyertya. Azoknak ezer égő lángjuk az égi csillagok, s ahogy bizony azok világolnak, ők is gyújtatlanul gyulladnak, s oltatlan alusznak.
       
Arra, hogy él a hagyomány, s csak élni kellene hagyni, ezer volna még a példa, s azoknak ezer ága-boga közt is csak ezer lenne az égő gyertya.
       
Gyújtsunk hát úgy is világot, hogy ne csak a jányos János legyen az, aki a Szentháromságot a magáénak tudja, s a Föld, Ember és Ég hármas egységét – az Alsó Világ, a Középső Világ és a Felső Világ szünet nélkül újjáteremtődő teremtését – a maga áldozatával újra meg újra megvallja. Mert hoz a Szentháromság becsületére váló áldozatot Mirkó királyfi – az ő égi útja az Ég magasát, s a Semmi űrrel üres tátongását is megváltja. Hoz a Szentháromság becsületére váló áldozatot Fehérlófia – mert az ő föld alá vezető útja az Ég hét magassága mellé a Föld hét csínját is megváltja.
 
Van hát égre törő emberkirályunk: Mirkó. Van hát föld mélyére hatoló emberkirályunk: Fehérlófia. Van hát Eget és Földet összekötő emberkirályunk: János, a kis kanászfiú.
 
De ha van elég mérték bennünk arra, hogy a jin és a jang egymást nekünk is újra, csak kicsit másképp kimérje – látjuk, hogy ez a mérték maga a csodálatos asszony.
 
Ő a völgy örök szelleme - s a csodálatos asszony kapuja ég s föld gyökere.
 
Nálunk legyen inkább boldog asszony ő, s az ő boldogsága legyen egyszerre a Földanya termékenységet hozó örök boldogsága, s a tündérien – mondjuk éppen Baba Jagához méltóan híresen - tünékeny varázs összes múló, de aztán újra visszatérő varázslata. Legyen Babba – s hozzá legyen Tündér Ilona. Legyen Boldogasszony, s érintse meg őt Tündér Erzsébet arannyal ékes, s hozzá még sötétséggel is határos sorsa.
 
Ég egy adta világ ez, csak értened kell benne azt, ami szám, s azt is, ami számlálhatatlanul számít, de ezzel téged soha el nem ámít. Értened azt, hogy ha útnak indulsz, miért három nap és három éjjel járod az utad. S hogy miért éppen hetedhét ország ellen szóló lesz az utad. Hogy miért van az, hogy egyet mondasz, de kettő lesz belőle – s ha sutba vágva pihensz, miért huszonegy évig telik ki rajtad a várakozás cselekvéstelen cselekvésének kegyelme.
 
De semeddig nem jutsz, amíg az Egyet nem érted. Amíg nem tudod, hogy az Árkok Földjén nem a jó és a rossz kettőssége közt vívódva kell élned, s hogy ha erőt gyűjtesz, az erőd csakis arra kellhet, hogy jó tett helyébe jó tett legyen a dicséret, a jó tett jutalma pedig lagzi legyen, de abban aztán már mindenki lakodalmat lakjon. Mert az a lakodalom minden mesénk végén Ég és Föld menyegzője. A jó és a rossz világának elhagyása – megérkezés oda, ahol a Dunát bekötik egy nagy zsákba. S ott sárgarépából sarkantyút csinálnak egy fiú csizmájára. De amint abban a nagy vigasságban forgolódnak, a gyerek sarkantyúja beleakad a zsákba, hogy az a zsák kirepedjen, a Duna pedig megint folyásnak eredjen.
 
De úgy, hogy ez a folyó nekünk már Cs’eng Ji szavaiból is ismerős legyen – aki sokat bánkódott amiatt, hogy több mint ezer év alatt a Ji king homályba merült, de aztán egyet sem búsult, hanem inkább kommentárt írt, hogy az embereket rávegye: „kövessék a folyót, és keressék a forrást”.
 
A kommentár szó pedig nem véletlenül üzen nekünk itt már sokadjára.
  
Kommentár és/vagy rekonstrukció? Akár ez is kérdés lehetne, de nem ez a kérdés. Mert nem kérdés, hogy a hagyomány él, csak éppen hagyni kell élni. A kérdés inkább csak az, hogy hogyan kell hagynunk élni, hogy ugyan bizony jól hagyjuk élni. Mert ha már idáig – ezer éveken át – elélt ilyen rejtve rejtőzködve, lehet, hogy közben már maga a rejtőzködés lett az ő életeleme. Hogy ami az ég egy adta világon valaha egy, élő és eleven lett, most már csak misztérium lehet.
 
A kérdés az, hogy ez jól van-e így. Hogy ez a romlás olyan romlás, melyet vissza kell fordítani, vagy olyan változás, amelyben a „jó” – minden „rossz” ellenére – csak jónak forrása lehetett. S ebben a mostani – rejtve rejtett – állapotában kell újabb jó dolgok forrásává tenni. Nem rekonstruálva a hiányos elemeket, mert ezzel jóvátehetetlenül csak erőszakot tennénk azon, ami részben már elveszett, hanem a hiányokat is csak kommentárokkal kiteljesítve.
 
Rekonstruálni valamit ugyanis annyit tesz, hogy a rekonstruáló átadja magát a végtelen önzése és érthetetlen magabízása diktálta önkényes értelmezéseknek. Ez a Nyugat újra meg újra elkövetett hibája. A józan észbe vetett érthetetlen hit felesleges megvallása, mi több, menthetetlenül érthetetlen kipróbálása.
 
Kommentálni viszont annyi, mint hagyni élni azt, ami eredendően is csak él. S ezzel magadban újjáteremtetni – de úgy, hogy ő közben a régi marad. S ami belőle benned előterem, az volna az, ami a megújulás jele marad.
 
Jó és rossz persze a Nyugat szerencsétlen válasza arra, ami a Virágzó Délvidéken még nem megosztottságot, hanem egyre gyarapodó bölcsességet szült. Nem kell megismételnünk a rossz válaszokat, nem kell pótolni a hiányokat – hiszen a teljesség nem mérték, hanem érzés dolga. Hiszen ha a hosszú út porából köpönyeget veszel, azzal a csillagporral együtt is csak az vagy, amit érzel. Mit sem törődve azzal, hogy mi végre, s éppen mit végzel.
 
Ez a nemtörődömség hát az, ami a misztériummal szemben maga volna a cselekvéstelen cselekvés. S mint ilyen: az egyedül érvényes megértés. Ezt viszont már úgy kell értenünk, ahogy Wen Ce megérttette velünk. Tudva, hogy ha akarat nélkül alkotva alkot az akaratod, az nem azt jelenti, hogy nem jössz, ha hívnak, és nem mégy, ha küldenek. Nem is azt jelenti, hogy nem védekezel, ha támadnak, és nem cselekszel, ha cselekvésre biztatnak. De nem is azt jelenti, hogy egy helyben állsz, és nem haladsz az áramlással.
 
Volt egy zsák, de az bizony kirepedt. De abból bizony a Földön a Duna pedig megint folyásnak eredhetett. S ha netán újra zsákba rekesztik, onnan is kivesszük.
 
Ne félj, nincs mitől tartanod. Sós kútba tettek, de onnan is kiveszlek. Kerék alá tettek, de onnan is kiveszlek.
 
Hogy aztán ami moccanatlan moccanással kering az Égen, aztán rögökkel megrögzötten, a földindulástól még az égszakadásig is egyre csak regéljen, de hogy amit a rege rejt, abból még neked is javában ejtsen. De hogy ami neked ejtve is csak megszállottan regél, erre fel az a földtől éppen az égig szökjön: ugyan bizony de hó reme róma, de annak is már mióta. Onnan szökjön a Holdba, a Holdból a Napba, a Napból meg a Fiastyúkba, szemen szedve is csak planétaistenek közé szórva, s bizony teremni is csak a csillagok közt termőre fordulva.
 
Ne zavarjon hát, hogy úgy él, ami él, hogy neked még hagyni is kell élni. Hogy a folyót neked kell követni, s a forrást neked kell keresni. Ezt helyetted senki el nem végezheti, s ezt neked megváltásként senki oda nem ígérheti. Ezzel pedig magadnak meghagyni éppen annyit hagysz, hogy a hagyományból szakadatlanul szakíthass. Mert a rejtőzve rejtőző lét nagy titka máris ott van előtted a mesékbe foglalva, s gyermeki szavak közé bújtatva. Az a tudás sokszor megtaníthatta már neked, hogy ami az Árkok Földjén darabokra szakad, azt megszaggatni csak úgy tudják, hogy minden megszaggattatás után éppen hétszerte szebb lesz, mint annak előtte volt. Hisz kerül a darabokra szaggatott testnek élő-haló fű. Azzal az újra összeterelgetett testet szépen megkenegetheted. Kerül annak a szépen megkenegetett testnek az élet vizéből is. Azzal azt, ami halálra vált, ugyan bizony bármikor életre keltheted.
 
Hogy ha kommentárt írsz, ne irodalmat művelj, hanem inkább jelet hagyj. Olyan jeleket, melyeket mások hagytak neked maguk után. Csak éppen már abban a rendben hagyd maga után a saját jeleidet, ahogy te hagytad áramolni a jeleket. Hogy közben te is csak az a szédület maradj, amelyben a jelek egymásba szédülnek, s aztán önfeledten örvénylenek. Egybetárva azt, ami a Virágzó Délvidéken és az Árkok Földjén is az ég egy adta világon ugyanaz.
Ha találva érzed magad, hagyj jelet magad után az Üsse kő Facebook-csoportjában. Hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://usseko.blog.hu/api/trackback/id/tr42664048

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.