RENDELŐ

usse_ko_gordul_a_ko_harom_a_ko.jpg


Hívd magadhoz a könyvet, hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd. S ha várnád, legelőbb innen, innen, innen és innen várhasd. S ha előbb inkább azt látnád, amit magáról érkezőfélben is csak jó előre jelzett, azt innen és innen láthasd.


IDÉZŐ - A HÉT IDÉZETE

Szólítsd, hogy ő is szólítson.
Innen, ha máshonnan nem.
Hogy miért ne, ha mégis igen.

MESÉLŐ

Hogy ha szól, úgy szóljon, mintha bizony már sok száz év óta szólna. Mintha szájról szájra is csak régóta járna. S ahogy a tűz mellett a szóbeszéddel csak eljárna, valamit azzal is csak folyton magán formálna. Hogy ami szól, az is csak olyan legyen, mintha már magam is csak lejegyezném. Hogy ami a Hang bennem, az ugyan szólva szólván is csak olyan legyen, mintha sok beszéd sok hangjából állt volna össze nekem, hogy jegyezni is jegyezhessem, s hozzá még őrizni is őrizhessem.

tovább »

LAPOZGATÓ

HÍVOGATÓ



REJTŐZKÖDŐ

ZENDÜLŐ

Steven Wilson - Harmony Korine

Mert nekem egyre csak ez a fény ragyog ott, ahol bennem a tetejetlen fa hetedik ága szanaszét ágazik. Ahol a drágakövek fényei közé simulva csakis a fények közé zuhanás a királyságod. Ahol a szédület az udvartartásod. Ahol a gyémántok eszeveszett lángolása minden kincsed. Ahol a ragyogás ragyogása az egyre csak tékozolt örökséged. Mert minden vele kezdődött bennem, s vele lehet minden kezdetemet megörökítenem. Így jöttem, ha bennem a szédület minden sötét pompája fénylett. Innen jöttem, ha bennem a zuhanás minden suhanó örvénye kerengett.


Led Zeppelin - Starway To Heaven

Mert először csak a szédült ragyogásban tobzódó gyémánttól tudtam, amit tudhattam. Hogy bármikor felmutathassam, milyen a füst a víz felett, hol nyílik a csillagösvény a mennybe, és hová gördülnek tovább a kövek. Aztán zuhantam én annyit, hogy magamat darabokra szaggatva s a darabjaimból is újra csak egybevarázsolva bármikor felmutathassam, milyen a kazamata zamata, hol rangosabb a harang rangja, s hogy hiába hűl ki a két kezed, attól még hibátlan lesz a marionett.


Sólstafir - Fjara

Mert van a magasság sötétsége, van a mélység sötétsége, és van Lételenország üres sötétsége. Ez a három sötétség örvénylik és hullámzik ott, ahol a Fekete-tengerek szélén a part szakad. Ott az őrzés már a háborítatlan nyugalom őrzése – noha tudván tudod, hogy ebben a nyugalomban lassan összeolvadsz a sötétséggel. Ott az őrzés már az érlelődő cselekvés keresése – noha tudván tudod, hogy ebben a keresésben a tetteidben is te magad lehetsz a fény.


Lou Reed - Hooky Wooky


Mert ahogy a szépen szóló udvarokat kutattam, a lovammal egyre csak Közép-Nirvánia udvaraiba, s ott is a mélykéken ragyogó és narancsvörösen izzó egek alá jutottam. Azokban pedig bárhol topogtam és bárhol dobogtam, mindenütt csak azt láttam és azt hallottam, hogy a gitárok zúgása és a dobok dobbanása is csak éppen azért tesz, amiért én is javában tehetnék. Mert a léleknek az a dolga, hogy útnak induljon. Hogy messzire szakadjon. Halódó testet csak maga mögött hagyjon. Húst és vért soha ne féltsen. Szétdaraboltatva is újra eggyé váljon. Hogy amit a mámor szava rejt, abban a végtelen térrel való birkózás vetélkedjen. A lélek önfeledt utazása szárnyaljon. Álombéli ringatózás lebegjen. Hogy amit a mágia szava rejt, abban az önkívület marasztalása maradjon. A megtáltosodó test felajzása húzódjon. Izzó parázs terítéke terüljön. Parázsló tűz felszítása szikrázzon. Hogy amit a magasság szava rejt, abban egetverő dübörgés és visszafogott hömpölygés zúgolódjon. Ellentmondást nem tűrően. Fenségesen és mocskosan. Mámorosan, mágikusan és magasan.


Shellac - Prayer To God

Mert Lovas vagyok. Egy minden házba benyerítő paripa lovasa. De ha Lovas vagyok, máris tudom a dobok szavát. Tudván tudva: ha Táltos vagyok, fohászkodom. Tudván tudva: ha Harcos vagyok, csatázom. De a fohászomban is ott van a harc. Egy fenséges harc a Hadak Urával. Ahogy a harcomban is ott van a fohász. Egy könyörtelen fohász az Öreg Isten Ostorával. Hogy csak úgy csattan. Hogy csak úgy éget. Hogy csak úgy hasít. Ahogy a dob szétveri a falakat. Ahogy az ének leordítja az arcodat. Ahogy a gitár szétszakítja a hangodat.


Agalloch - Desolation Song

Hogy hallhasd, ahogy az ének suttogó szavába annyi szenvedély férkőzik, amennyit teli torokból is hiába kiabálnál. Nem tolakodva, de mégis helyet keresve. Nem zabolátlanul feltörve, de mégis kiütközve. S hogy hallhasd, ahogy beszökik az udvarba egy vékonyan pendülő húr hangja, s hogy ez is csak azt cifrázza, hogy nincs az a mélység, amelyben ne lehetne otthon a magasság összes rajzolata. Hogy ebből is csak azt értsd meg, amire az Árkok Földje tanít. Hogy lehetsz szomorú, de szomorúságodban is büszke. Hogy lehetsz lemondó, de minden lemondásodban is ott éghet a harc tüzének emléke.


Thy Catafalque - Köd utánam

Mert ezért van az, hogy néha már magam sem tudom, hol vagyok. Tojáshéjban ringok, s a hetvenhét forgás szédületét kitöltve ugyan Pillát ölelem, de ezzel is csak olyan a táncom, mintha az Ég és Föld mozgása lenne. Ha behunyom a szemem, Kőlánya Tündért hallgatom, aki a mellemben lakik, belülről simogat, és folyton énekel nekem. Ha behunyom a szemem, Kőfia Óriást hallgatom, aki a föld mélyén forgolódik, s amit mond nekem, azt is csak a föld morajlásából kiáltja. Ahogy a tojáshéj visz, úgy forgok az áramlásban, mert nem lel szilárd helyet a lábam. Örvénylő tenger ragad magával, mert sodródom, nincs megállásom, de bizony állni sincs ám már hol megállnom.


Gire - Nádak, erek

De ha már örökké állhatatlan a zendülésem, legyen abban a zengésben valami abból, amit az arany dióhéj őrzött. Az árkok morajlásából. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a gyémánt dióhéj őrzött. A tündérek rejtekének csengéséből. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a harangvirág szirma őrzött. A fekete vár kapuinak döndüléséből.

ŐRZŐ

Nyitatlan nyílik, gyulatlan gyulladik

A másik magunk
nyomán lép elő

Éjten éjjel,
reges reggel

Nem az a Nap,
nem az a Hold

TALÁLÓ

SZÍNLELŐ

Jelenések hét rendbéli úton, három felvonásban. (Napút, 2012/4. 3-34.) Hogy a hét itt csak úgy legyen, hogy a három háromszor is csak három legyen. Hogy a színpadon is együtt legyen az Ég, a Föld és az Ember alkotta Nagy Triád, a Tien-ti-zsen, de úgy, hogy ezzel már az újabb hármasságok is szépen kibontakozzanak. Az Ég hármassága itt: a mámor, a mágia és a magasság. A Föld hármassága itt: a tisztelet, a tartás és a teremtés. Az Ember hármassága itt: a rím, a rítus és a ritmus.

TÁMOGATÓ

Ha találva érzed magad, akkor már itt is jelen vagy, de akár még részt is vehetsz. Segíthetsz abban, hogy a kő kövön maradjon. Ha könyv – akkor szakrális erejű műtárgy legyen. Ha zene – akkor delejes erejű hangköltészet legyen. Ha színpadi bemutató – akkor mágikus erejű szertartás legyen.

VISSZHANGZÓ

Semmi nem véletlen. Aminek meg kell történnie, éppen úgy történik, ahogyan meg kell történnie. Legyen a visszhang jele az első válasz utolsó mondata, mert már az is találva talált, hiszen így kellett lennie, legyen bár a lelke rajta. Legyen a visszhang jele az, hogy könyv mindenkinek és senkinek.

tovább »

Miért sok a kövekkel gördülő zene lelke?

usseko 2011.02.22. 09:30

Van, amit nem láthatok, de hallani azért tisztán hallhatok. Hallom hát, hogy ott, ahol a kő ütve ütlegel, s közben gördülve is egyre csak zendülő marad, az egyik zene a másikra azért nem igazán hathat. Hallom, hogy saját a törvényük, saját a sodrásuk, s ha sodornak, egyre csak magukkal ragadnak. S bár saját a sodrás, közben azért mindegyik sodrás éppen ugyanoda hajt. Hajt távolságon átkiáltani. Hajt tündérhívó táncot járni. Hajt égi lánggal eléd toppanni. Hajt égi lángban csillagot hajtani. Hajtani, ha akar látni. Hajtani, ha tűzzé akar válni.

Van zengés itt is, ott is, de a sok zengésben csak annyi a közös, hogy egyik után is benyerít egy udvarba a minden udvarba benyerítő paripa. Aztán a másik után is benyerít. Sok után benyerít, de az a paripa eggyel talán még annál is több udvarban ott dobrokol még. Nem azért, mert nem éri be azzal, amit magának ott kitombol, hanem azért, mert sok olyan udvar van, ahol éppen udvarolni támadhat kedve. S azok között az udvarok között nincsen ám más hasonlóság, mint a paripa önfeledt nyerítése. Szóljon bár az a nyerítés önfeledt örömmel. Szóljon bár az a nyerítés szomorú horkanással. Szóljon bár az a nyerítés halkulva is csak elhalóan, fáradtan, de minden fáradtság ellenére is tűzzel, de nem ám a tűznek lángoló lángjával, hanem a tűznek a szépen hamvadó parazsával.
 
Sok olyan udvar van, de ezt a lovat egyáltalán nem mindegyik udvar hívja magához. Persze sokfélék azok az udvarok, de egyvalami mégis közös bennük: bizony nem az evilági ricsaj tódul ki belőlük. Tódul ki onnan sötét és kegyetlen zene, de annak a sötétsége és kegyetlensége bizony nem evilági portéka. Tódul ki onnan csillámlóan fényes, simogatóan bársonyos zene, de az a csillámlás és simogatás bizony nem evilági portéka. Tódul ki onnan mámort hívogatóan lüktető, időtlenül örvénylő zene, de az a lüktetés és az az örvénylés nem evilági portéka.
 
Hogy ki hát ő? Hogy ki ez a túlvilági hangokra dobrokoló paripa? A magyar nyelven megőrzött legősibb találós kérdések egyike írja körül őt, hogy éppen tudjál róla, ha éppen akarsz még tudni róla. S hogy kitaláld, hogy melyik lehet az a paripa, amelyik minden házba benyerít. S ha kitaláltad, a te paripád is csak a sámán dobja, a táltos útjának ritmussal révülő útitársa legyen. Hogy amint a dob pergése pattog, úgy dobogjon a te lelki szemeid előtt dobrokoló paripa is. Hogy ragadjon magával odáig, ahol már csak az elragadtatás számít.
 
Oda, ahol a paripa nyerítésével kiválasztott házak udvarában valamit éppen a szépen szóló aranybanda játszik. Ahol Tündér Ilona tündéri bandériuma mutatja meg, mi fán terem a tündér aranyfájának aranyága, melynek tiszteletére sorra-rendre kiszakad belőlük a muzsika minden fénnyel ékes vagy akár a sötétségben pislákoló áldása.
 
Mert nekem úgy szól a tündéri bandérium zenéje, hogy először ott van benne a szomorúság. Aztán ott van benne a düh, amely lendületbe, megállíthatatlan lendületbe csap át. S aztán van a repülés. Amikor elenyészik benned a düh, s elemelkedsz, aztán pedig hagyod, hogy a világ is emelkedni kezdjen körülötted. S amikor mindez zenében forogja ki magát, akkor minden együtt van, amiért a rock and roll egy haldokló világ megigazulása. Ami attól igaz, hogy nem akar semmit felmutatni, csak a tántoríthatatlan lendületet. A lendület pedig maga hit. Hogy van hova lendülni még. Hogy van hova emelkedni még. Hogy van hol egetverő mámort keresni még. A tetejetlen mámorban pedig mindig ott van valami mélybe szakadóan komor fenségesség. Valami igézően szép szomorúság. Valami monumentális, letaglózóan elementáris erejű fájdalom. Maga a gótika, ahogyan ezt is csak a zene tudja, mikor a goth and roll is csak rock and roll, mintha más soha nem is lett volna. Miközben persze már punk and roll vagy folk and roll is. Vagy dark and roll. Rögtön a sad and roll, a death and roll vagy a doom and roll közeléből közelegve. Az összes sötét indulattal és kétségbeeséssel és szenvedéllyel örökre csak jegyben járva, ahogy éppen ezt a jegyességet a stoner, a sludge, a doom, a slowcore, a sadcore, az ambient vagy a poszt rock is szépen megkívánja, mialatt a maga sorát a maga posztján szépen mind kivárja.
 
Egy-egy ilyen poszton magam is bármikor elálldogálok hát, ha már egyszer egy szem kölesnél éppen nagyobbra nőhettem, s így szegről-végről magam is csak egy kielégíthetetlenül szenvedélyes dög martalékává lettem. Hiszen a rock and roll is csak egy nyomorult állat. De soha nem is akartam különbet nálad.
 
Mert nekem már úgy szól a tündéri bandérium zenéje, hogy már a gazdagabbnál is gazdagabban zúg benne Tündér Ilona egyik, de bizony nem akármelyik varázslatos kincse. Mert ahogy Tündér Ilona és az aranyhajú fiú meséje meséli: három kincse van Tündér Ilonának. Az egyik kincse a táltosa. A másik kincse a tündéri bandérium zenészeinek bandája. A harmadik a Mindentudó Tükre. S nem véletlen ám, hogy az első kincs a táltos tudományú paripa, a második kincs a tündéri zenészek bandája, s a harmadik a Mindentudó Tükör. S az sem véletlen, hogy Tündér Ilona bandája éppen kétféleképpen játszik a hagyomány szerint – annak hagyománya szerint, ahogy a banda tündéri zenéjének emlékét a hétfalusi csángók meséi megőrizték.
 
Játszik az a banda egyszer úgy, hogy attól a zenétől minden emberfia megrémül. Ilyen riasztóan pedig akkor játszanak, amikor őket Tündér Ilonától az aranyfa leszakított aranyágával elcsalogatják. Ahogy akkor játszanak, abban benne van minden otthontalanság, amellyel a tündéri világból kiszakított zenészek a maguk zenéjét elsiratják, de ahogy elsiratják, abból is csak tündéri a zene körülöttük. De úgy tündéri, hogy van ám abban riadalom mindenkinek, aki a tündérek otthontalan szomorúságában ugyan bizony nem tud otthonos lenni.
 
Játszik az a banda egyszer aztán úgy, hogy öröm sugárzik a játékukból, de úgy ám, hogy az az öröm hét határba elhallatszik, hogy a feléjük közeledő Tündér Ilonát megörvendeztesse, s őt bánatában már a saját bandája szavával rögtön megigézze. Ahogy akkor játszanak, abban benne van minden varázzsal ékes forgás, amit a tündérek a maguk mulattatására kiforgolódnak, hogy legyen abból a sok forgásból szelek szárnyán otthonos repülés. Legyen abból a sok forgásból éberen is csak révüléssel réveteg álmodás. Hogy legyen az a tündéri álmokat idézően felcsendülő zene álmokat hozó mindenkinek, aki a tündérek örömében úgy tud osztozni, hogy azzal az evilági oktalan ricsajokból máris ki tudja magát szakítani.
 
Hát ezért van, hogy hét országban hét királynak nincs olyan bandája, mint amilyen Tündér Ilonának van. Hát ezért van, hogy az aranyfiút előbb Tündér Ilona táltosáért küldetik. S aztán Tündér Ilona zenészeinek szépen szóló bandájáért küldetik. S aztán Tündér Ilona Mindentudó Tükréért küldetik. S ezért van az, hogy mire ezt a sok kincset csodák csodájára az aranygyermek mind megszerezte, aztán már csak a jó csillaga, Tündér Ilona táltosa tanácsát követhette: szép köntösöket kínáló legény képében ragadta el magának a tündért, hogy olyan valaki legyen ám a szerelme, akinek hatalmában áll, hogy kedvesét szépszerével apjához is, de anyjához is visszavezesse. De ahogy egymásra találtak azok, akiket a vér szava is csak egybehívott, az aranygyerekek apja, a császár hét napig, hét éjjelig tartó mulatságot hívott össze annak örömére, hogy újra visszakapta az övéit. Az előtt a halászház előtt pedig, ahová az aranyfiú Tündér Ilona kincseit hozta, hét határba hallatszott el a tündéri muzsikusok hangolása. A tündér arany fájának arany ágát leszakasztva csalogatták őket oda, azt a csendülést csalogatták hát ők is vissza. Ha borongós kedvükben voltak, irtóztató dühvel játszottak. Agyagba döngölve, sárba tiporva, porba borítva a halászházat. De ha addig hangoltak, hogy azzal megint csak visszaszereztek valamit abból a csengésből, amely a tündérek közül egyszer magához hívta őket, mámorosan, mágikusan és magasan játszottak. Felemelve magukhoz azt, amit aztán magukkal is megemeltek. Egek magasába. Aranyágak hajtásába. Felhők ragyogásába.
 
Hát ezért ennyiféle a zene ott, ahol a minden házba benyerítő paripa a tündéri muzsika szava után sóvárogva dobrokol.
 
De hiába ennyiféle ott a zene, azt azért joggal firtathatod, hogy mi a fészkes fenét keres egymás mellett a gördülő és zendülő kövek között a hétfalusi csángók ajkán megőrzött tündéri bandérium összes dallama, s hozzá még a rock and roll dübörgésében toporzékoló nyomorult állat. Akit látva most sem mondhatok mást, mint amit már mások is elénekeltek. Hiszen a rock and roll is csak egy nyomorult állat. De soha nem akartam különbet nálad.
 
        Hát bizony azt keresi egymás mellett a csángó népdal, az alternatív rockzene, a doom metal és a posztrock, a stoner és a pagan folk, a progrock és az etnopunk, hogy a dal mindig ugyanaz marad – feltéve, ha az evilági mulatságok otromba ricsaján kívül marad. Ugyanaz marad, mert repülni tanít. Legyen bár az a repülés a zuhanás pörgése, legyen bár az a repülés az emelkedő körök körözése, legyen bár az a repülés a lebegés végeérhetetlensége.
 
Az a repülés pedig az önkívület örömével lelkes vagy a szétszaggatatás kínjával darabokra szabdalt lélek repülése – a léleké, mely elhagyja a testet.
 
S hiába van ám úgy, hogy a zenéről, a zene lelkéről beszélek, szólok hát másról is, mert ezzel is csak ugyanarról mesélek.
 
Akkor most egy könyvet idézek, s ezen aztán hiába lepődnél már meg. Csodálkozol azon, hogy egy kakas taréjával ékes Beszélő Hegy könyvet olvas? Csodálkoztál volna akkor, amikor kiderült, hogy a torkomat emberi szóra lehet bírni, habár ugyan a föld mélyéből korog a szó, mely az én szavammal végül egyre csak körülötted forog.
 
De mondok erre még valamit. Tényleg azt kérdezed, hogyan is van az, hogy könyvet idéz a hegy? Az csak úgy van, ahogy a huszonnégyfejű sárkány a várában feleséget tart, s vendéget fogad. S akit vendégül lát, azzal asztal mellé ül. S akit erejük összemérésére méltónak talál, azzal birokra kel. Elképzelted te ezt valaha is? Hogy hogyan is volna ez?
 
Ha nem képzelted el, képzeld el minél előbb. S ha ezt jól elképzeled, a képzeleted aztán egészen odáig vezesd, ahol átváltoznak a dolgok. Ahol a dolgokon kitelik a forgás, s a forgás maga lesz az új testben megélt új változás.
 
Forogni pedig annyit tesz, mint csillagvilág mellett hitet tenni. S amint az égitesteknek, azonképpen neked is az örök rendbe illeszkedve, az örök időben kerengeni. Kerengeni, s közben a lelkedet a mélybe vagy a magasba röptetni.
 
S akkor most jön az, amit idézni akartam, ha már Mircea Eliade szavaival birokra kelni kívántam.
 
Táltos a hitem, de amit Mircea a sámánok repüléséről ír, azzal nincsen, mert nem is lehet nekem vitám. Azt írja, számára a sámánhit nem más, mint az önkívület, az eksztázis ősi technikáinak olyan foglalata, amely egyszerre misztika, mágia és vallás is a kifejezés tág értelmében.
 
Aztán azt írja, hogy ami az eksztázis sámáni technikáit illeti, ezek nem merítik ki az eksztázisélmények minden változatát, ennek okán pedig nem is tekinthetünk hát minden eksztatikust sámánnak. Mint hozzáteszi: a sámán olyan önkívület szakértője, melynek során lelke – a vélekedés szerint – elhagyja a testet, hogy az Égbe vagy az Alvilágba szálljon.
 
S ha már utazott valaha is a lelked, amikor a zene sodrása megérintett, s a testedből egyetlen csupasz, de közben a szabadnál is szabadabb lélekre kivetkőztetett, akkor itt vagyunk megint – az üveghegyen túl. Mondjuk éppen ott, ahol a kurta farkú malac túr.
 
A kurta farkú malac pedig mai napság éppen rockkoncertek színpadán is túr.   Túr azért, hogy ami tudása van, azt gyöngyöket hajigálva a többi disznó elé szórja. Túr azért, hogy a tudását megcsúfolja. Túr azért, hogy neki is a színpadterem legyen a disznóólja. Hogy a saját mocskában is csak úgy henteregjen, hogy közben a közönségével is csak egy húron pendüljön.
 
De ha a kurta farkú malac tudja a tudása hatalmát, akkor azzal a zenével, amit játszik, szőlőt szólaltat, almát mosolyogtat, s hozzá barackot is csenget. De akkor ő már nem disznó többé, s ahonnan zenét szór szét maga köré, ott már kitelik rajta a forgás. Tudja hát a dobok szavát. Az is csak olyan, mint a lódobogás lüktetése. Tudja hát a gitár szavát. Az is csak olyan, mint a mennydörgés morajlása. Tudja hát a hangfalak dübörgését. Az is csak olyan, mint a villámok sistergése. Akkor már van minden házba benyerítő ló a tarisznyájában. S ahogy játszik, vele ő minden udvarba benyerít, bedobog, beágaskodik az a paripa, miközben vele együtt is mindenütt csak a tündéri muzsikusok hangja után rúgtat.
 
Aki a színpadon végül kitölti magán a forgás hatalmát, tudja hát az aranyszőrű ménes táltosainak dobogását. Tudja hát a fellegek viharzását. Tudja hát a sárkányok megzabolázását. De ha tudja a villámokat szépen felnyalábolni, tudhatja éppen a dob és a basszus lüktetését is két marokkal szórni. Tudja, hogy nem úgy van most, mint volt régen. De tudja, hogy a jól kiforduló forgás közben hiába hazudják, hogy szex, hogy drog, hogy rock and roll. Attól még ez eredendően nem volna más, mint mámor, mágia és magasság. Mostanság született szavak divatos öltözéke mögé bújva. De az eredethez visszatérve a lényegen mit sem változtatva. Ami tiszta, azt soha be nem mocskolva. Azt őrizve, amit mostanság éppen a röpke néhány évtized óta divatos szavak segítenek rejteni.
 
Ha Beszélő Hegy vagyok, magam is csak ezt rejtem. Rejtem is, amíg csak rejthetem. Magam vagyok a rejtek, amely elrejt engem. De amíg aranydió morajlik és ezüstdió csendül a fülemben, addig a Föld Zenéje és az Ég Zenéje is elrejt engem a magam rejtekében, ahol magam is csak magamat rejtem.
 
De úgy, hogy ha már örökké állhatatlan a zendülésem, legyen abban a zengésben valami abból, amit az arany dióhéj őrzött. Az árkok morajlásából. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a gyémánt dióhéj őrzött. A tündérek rejtekének csengéséből. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a harangvirág szirma őrzött. A fekete vár kapuinak döndüléséből.
 
       
 
Ha találva érzed magad, hagyj jelet magad után az Üsse kő Facebook-csoportjában. Hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://usseko.blog.hu/api/trackback/id/tr592678960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.