Mert nekem egyre csak ez a fény ragyog ott, ahol bennem a tetejetlen fa hetedik ága szanaszét ágazik. Ahol a drágakövek fényei közé simulva csakis a fények közé zuhanás a királyságod. Ahol a szédület az udvartartásod. Ahol a gyémántok eszeveszett lángolása minden kincsed. Ahol a ragyogás ragyogása az egyre csak tékozolt örökséged. Mert minden vele kezdődött bennem, s vele lehet minden kezdetemet megörökítenem. Így jöttem, ha bennem a szédület minden sötét pompája fénylett. Innen jöttem, ha bennem a zuhanás minden suhanó örvénye kerengett.

Mert először csak a szédült ragyogásban tobzódó gyémánttól tudtam, amit tudhattam. Hogy bármikor felmutathassam, milyen a füst a víz felett, hol nyílik a csillagösvény a mennybe, és hová gördülnek tovább a kövek. Aztán zuhantam én annyit, hogy magamat darabokra szaggatva s a darabjaimból is újra csak egybevarázsolva bármikor felmutathassam, milyen a kazamata zamata, hol rangosabb a harang rangja, s hogy hiába hűl ki a két kezed, attól még hibátlan lesz a marionett.

Mert van a magasság sötétsége, van a mélység sötétsége, és van Lételenország üres sötétsége. Ez a három sötétség örvénylik és hullámzik ott, ahol a Fekete-tengerek szélén a part szakad. Ott az őrzés már a háborítatlan nyugalom őrzése – noha tudván tudod, hogy ebben a nyugalomban lassan összeolvadsz a sötétséggel. Ott az őrzés már az érlelődő cselekvés keresése – noha tudván tudod, hogy ebben a keresésben a tetteidben is te magad lehetsz a fény.

Mert ahogy a szépen szóló udvarokat kutattam, a lovammal egyre csak Közép-Nirvánia udvaraiba, s ott is a mélykéken ragyogó és narancsvörösen izzó egek alá jutottam. Azokban pedig bárhol topogtam és bárhol dobogtam, mindenütt csak azt láttam és azt hallottam, hogy a gitárok zúgása és a dobok dobbanása is csak éppen azért tesz, amiért én is javában tehetnék. Mert a léleknek az a dolga, hogy útnak induljon. Hogy messzire szakadjon. Halódó testet csak maga mögött hagyjon. Húst és vért soha ne féltsen. Szétdaraboltatva is újra eggyé váljon. Hogy amit a mámor szava rejt, abban a végtelen térrel való birkózás vetélkedjen. A lélek önfeledt utazása szárnyaljon. Álombéli ringatózás lebegjen. Hogy amit a mágia szava rejt, abban az önkívület marasztalása maradjon. A megtáltosodó test felajzása húzódjon. Izzó parázs terítéke terüljön. Parázsló tűz felszítása szikrázzon. Hogy amit a magasság szava rejt, abban egetverő dübörgés és visszafogott hömpölygés zúgolódjon. Ellentmondást nem tűrően. Fenségesen és mocskosan. Mámorosan, mágikusan és magasan.

Mert Lovas vagyok. Egy minden házba benyerítő paripa lovasa. De ha Lovas vagyok, máris tudom a dobok szavát. Tudván tudva: ha Táltos vagyok, fohászkodom. Tudván tudva: ha Harcos vagyok, csatázom. De a fohászomban is ott van a harc. Egy fenséges harc a Hadak Urával. Ahogy a harcomban is ott van a fohász. Egy könyörtelen fohász az Öreg Isten Ostorával. Hogy csak úgy csattan. Hogy csak úgy éget. Hogy csak úgy hasít. Ahogy a dob szétveri a falakat. Ahogy az ének leordítja az arcodat. Ahogy a gitár szétszakítja a hangodat.

Hogy hallhasd, ahogy az ének suttogó szavába annyi szenvedély férkőzik, amennyit teli torokból is hiába kiabálnál. Nem tolakodva, de mégis helyet keresve. Nem zabolátlanul feltörve, de mégis kiütközve. S hogy hallhasd, ahogy beszökik az udvarba egy vékonyan pendülő húr hangja, s hogy ez is csak azt cifrázza, hogy nincs az a mélység, amelyben ne lehetne otthon a magasság összes rajzolata. Hogy ebből is csak azt értsd meg, amire az Árkok Földje tanít. Hogy lehetsz szomorú, de szomorúságodban is büszke. Hogy lehetsz lemondó, de minden lemondásodban is ott éghet a harc tüzének emléke.

Mert ezért van az, hogy néha már magam sem tudom, hol vagyok. Tojáshéjban ringok, s a hetvenhét forgás szédületét kitöltve ugyan Pillát ölelem, de ezzel is csak olyan a táncom, mintha az Ég és Föld mozgása lenne. Ha behunyom a szemem, Kőlánya Tündért hallgatom, aki a mellemben lakik, belülről simogat, és folyton énekel nekem. Ha behunyom a szemem, Kőfia Óriást hallgatom, aki a föld mélyén forgolódik, s amit mond nekem, azt is csak a föld morajlásából kiáltja. Ahogy a tojáshéj visz, úgy forgok az áramlásban, mert nem lel szilárd helyet a lábam. Örvénylő tenger ragad magával, mert sodródom, nincs megállásom, de bizony állni sincs ám már hol megállnom.

De ha már örökké állhatatlan a zendülésem, legyen abban a zengésben valami abból, amit az arany dióhéj őrzött. Az árkok morajlásából. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a gyémánt dióhéj őrzött. A tündérek rejtekének csengéséből. Legyen abban a zengésben valami abból, amit a harangvirág szirma őrzött. A fekete vár kapuinak döndüléséből.