Tündéri kakasnak taréjával borzas hegy vagyok, nálam jobban talán senki sem értheti hát meg azt az utat, melyre azzal küldenek, hogy bizony menjél fel. Felmentem én is, tudom, mit tesz ez. Ormaimon sziklák tincsei és taréjai borzolják az eget, lejtőimen fenyvesek rejtik a madárcsicsergéseket, fennsíkomon hajnali ködök hívják magukhoz a gomolygó fellegeket. Tudom, mit tesz az, hogy felmenjek, s a hét magas égnek tisztelkedjek. Ha felmész, mámor, mágia és magasság vár. Ha lemész, tisztelet, tartás és teremtés vár. Hogy legyen erőd újra felmenni, s a hét magas égnek tisztelkedni, s előtte még a bűvös, fekete könyvet újra és újra kinyitni.
    Tudod a történetet tán te is, ha ütve ütlegel, de hozzá még gördülve szédít, s kövek koccanásába kócolódó tudással érlel a kő. Tudod, hiszen ha üt a kő, akkor három a kő, s végül gördül is a kő, hogy három legyen a jobbulás a tejes út földön teljesülő kanyargásában. Tudod, hogy három az orvosság, s tudod, hogy a gyógyítás három útja így együtt, éppen a Kő Misztériuma, s hozzá még maga, éppen maga a Garabonciás Könyve, mely mindig felvisz, ha fel kell menned, hogy kiteljen rajtad az Ég Köveinek akarata.
     Ha meg akarod érteni ezt a hetedhét határon bolygó akaratot, akkor legyen a tiéd elsőül a Könyv akkor, amikor a legendákban megőrzött paraszt kétökrös szekerén a lőcsre akasztva, a garabonciás tarisznyájában éppen ugyan őrizetlen maradt. Mert bizony már az sem véletlen, hogy a halálosan fáradt garabonciás a tarisznyáját nem a feje alá rakja, ahogy összeroskad, hogy a paraszt szekerén végre egy darab ideig elszunnyadhasson. Ha látod és érted is ezt, máris tudhatod a lőcs hatalmát. Hiszen amíg szekér a szekér, addig van annak szekéroldala. S amíg van annak a szekérnek szekéroldala, éppen a lőcs volna annak a két oldalnak a maga támasztéka. S amíg csak biztonsággal gördül a szekér, addig a lőcs görbén meghajló alkalmatossága volna az eszköz, mellyel a gördülő szekéren a lent és a fent éppen egybeér. Hiszen ahogy a lőcs alul a lőcskámvával a tengelycsapra támaszkodik, fölül pedig a szekéroldalt megtámogató lőcsgúzsba illeszkedik, úgy találja meg a helyét a Garabonciás Könyve is Ég és Föld között, hogy ő bizony ne csak könyv legyen, hanem az Ég és a Föld kapcsolatát gyógyító támaszték legyen, s Ég és Föld között az utasával szabadon bárhová és bármeddig elérjen.
    Tudod te már akkor a garabonciás rongyosságát is. Hiszen ha a könyvet a szekér lőcsére akasztotta, az a diák attól volt rongyos, hogy akkor az emlékei között éppen a garabonciások hatodik iskolájának útját járhatta. Mert az volna az Eget és Földet egymásnak támasztó Könyv iskolája, de közben ugyanaz az iskola volna a magad darabokra szaggattatásának próbája. Ez volna hát a tündérekkel varázsos emlékeid tűzre vettetésének égőáldozata. Tudom, mit érezhetett az a diák, hogy megszaggattatva is úgy volt, hogy attól ronggyá rongyolódott, de még meg is pörkölődött. Hiszen amikor belevágsz a tanulmányaidba, hogy a Könyv a tiéd legyen, nem tudod, hogy a végén égned kell. Ha tudnád a kínt, amellyel magadban akkor mindent eljegyzel, ezen az úton dehogy is indulnál el. Maradnál ember, nevelnél gyerekeket, ültetnél fákat, szüretelnéd a szőlőtő termését. Dehogy is adnád át magad a megszaggattatásnak, a kiúttalanságnak és az otthontalanságnak. Hogy bármerre jársz, vendég ott már csak úgy lehess, hogy aztán a visszaút végén a tojáshéjban ringatózó világ kincsét már soha többé magadhoz ne ölelhesd. S tudod akkor már azt is, miért hullik a vándor olyan mély alvásba, hogy éppen csak akkor riad fel belőle, amikor már majdnem késő van a felriadásra. Mert egy percig sem gondolod, hogy a diák a Könyvet avatatlanok kezére adja, mert tudod, hogy ő azt is tudja: ugyan nem történhet azzal a Könyvvel semmi olyan, amit a Könyv maga nem akarna. Ha túl van a diák a hatodik iskolán, akkor ezt ő már javában tudhatja, amikor a könyvet éppen a lőcsre akasztja.
    Ha ismered a Garabonciás Könyvét égen-földön megjárató égi szekér történetét, akkor azt is tudod, miért van az, hogy a Könyv az óvatlanul a könyvbe lapozó parasztnak a maga tudományát csak egyetlen szóval mutatja. Hiszen tudod is, de már láthatod is, hogy abban a Könyvben a sorok nem úgy sorjáznak, ahogyan más könyvben tennék, hiszen valójában nem is könyv az, csak formáját tekintve tetszik annak. Mert abban a sorok bizony már nem mások, mint a tízezer dolog hetvenhét forgásának téres terei. Mint egy Régi Kert száraz ágakkal és zöldellő indákkal talányosan burjánzó növényei, melyek közt motozni hallasz esti órán valami állatot, mert madár tollászkodik ott a lombok közt, habár ugyan láthatatlan. Olyanok abban a könyvben a sorok, mint ahol bozótszerűség van, ahol álomszerű az illetékesség sora. S ahol egyszer csak mégis oly áttetsző az egész, hogy onnan sehova nincsen már máshova, habár ott a sorok sorjázását éppen ugyan sok-sok üresség tagolja, hogy minden üresség egyre csak azt mondja: nyitva van az aranykapu, csak bújni kell rajta. Mert csak az aranykapu az, ami nyitatlanul is nyílik. Nyitva állva is csak bújni bujtogatva. Tízezernyi lény figyelmétől kísérve is csak bújást bujtatva. A bozót zöld leveleit is csak az aranyló fénybe bontva.
    S ha érted az ürességet, érted, miért csak egyetlen a szó, s miért elég az úgy is, önmagában is.
    Tudod, hogy felmegyünk. Tudod, hogy ennek kijelentése az a szó, amelyet a Könyv kiad magából, hogy semmilyen ártó szándéknak ne lehessen ő kiszolgáltatva. Kiad magából egy szót a Könyv, de ezzel is csak azt adja ki, ami benne él. Hogy megtudja, mennyit ér, ami éppen már időtlen idők óta benne él. Egyetlen szó ez – de szólt abban az egy szóban egy hang a szívfájdalomért. Szólt abban egy hang a fél kalapért. Szólt abban egy hang a végső gyönyörért. Szólt abban egy hang a belső hatalomért. Szólt a hang, hogy lerepüljön a héj. Szólt a hang, hogy kitörjön a szél. Szólt a hang, hogy utánam hajoljon egy kéz. Szólt a hang, hogy a hangnak titokzatos csataterén szólván minden úgy legyen, akárha úgy lenne, hogy a régi testem is csak szépen visszanéz. S hogy miért ez a szó nézett vissza a diákra a régi testemmel együtt? Mert annak, aki a megszaggattatás próbája után egyben marad, az út csak felfelé vezet. Legyen bár alatta kétökrös szekér, mely alatt egyszerre csak az égbe emelkedik az ország útja. Legyen bár az a felfelé vezető út a Nap közelébe érve annyira tüzes, hogy a parasztot és az ökröket ott a Nap már égetni kezdi, s az álmából lassan azt a mélyen alvó garabonciást is felsüti, de ez az ébredés is csak azt üzeni, kibírja a garabonciás a sárkányok tüzét is, ha már olyan szerzet volna ő, aki ércet, követ megolvasztó, földeket, hegyeket megperzselő tűzvészben pedig meg nem éghet. S ha kibírja a sárkány tüzét, kibírja hozzá még a regössíp fújásának minden tüzes ütemét. S ha ez a zene és ez a tűz őt együtt szépen megtalálja, vele már a tánc is csak úgy járja, hogy érti ő már hozzá még a magtárat, melyet a sárkánnyal és a síppal hajlongó forgórózsa ölelve örvénylő karjai önmagukba zárnak, hogy úgy öleljék magukhoz a magoknak tárát, mintha ezzel az öleléssel magukat ők is a párafelhőknek adnák. S nekem a magtár magjainak értése is éppen csak annyi, mint amikor elmegy egy táltos ökör napkeletnek. Hogy ő aztán össze tudja ragasztani a szétdarabolt testeket. Hogy elmegy egy táltos ökör napnyugatnak. Hogy ő aztán lelket tudjon fújni az egyberagasztott testekbe. Ennyi a mag, mely a magtárba éppen még beférne, de tudhat is erről éppen eleget a Mag népe, hiszen bár az a nép is csak a Garabonciás Könyvének népe. Így eshet hát meg az, hogy az Árkok Földjén nem múlik el úgy nap, hogy ne lennének olyanok, akik arról beszélnek, hogy a messzeségben táltosok és garabonciások élnek. Elmondják, hogy az ő ételük szél, az ő italuk harmat, s úgy kószálnak messze a négy tengeren túl, hogy közben párafelhőkön utaznak, s hozzá még sárkányháton szárnyalnak. Úgy hírlik aztán, hogy olyanok is vannak, akik ebben inkább kételkednének, de nekik erre azt szokás mondani, hogy azok a csodákkal eljegyzett szerzetek eget verdeső hullámok árjába bele nem fulladnak, ércet, követ megolvasztó, földeket, hegyeket megperzselő tűzvészben pedig meg nem égnek.
    S ha látod, hogy a garabonciás csak a Napnak a közelinél is közelebbről sütő tüzére ébred meg, máris tudhatod, az az ő sorsa, hogy az emelkedő országút magasságába érve neki bizony már a jó Nap adjon jó napot. Hiszen ugyan nem ébredhet ő a parasztnak jajkiáltására, mert az a paraszt a kezében a Könyvet akkor már csak úgy tartja, mintha moccanatlan bénasággal verte volna meg őt a sorsa. Ahogy aztán a Nap közelében járva, a nap sugaraiból valamennyit magának is összenyalábolva végül a diák megébred, s gyorsan a könyv után nyúl. Akkor abban egy újabb szót is csak találva talál, s azzal a magasba vezető útra tévedt kétökrös szekér is szépen hazatalál. Lemegy az országnak a föld rögein elpihenő útjára, hogy ezzel is csak azt mutassa annak, aki éppen látni akarja, hogy van ám az országnak egy útja, mely a földön igazgatja a maga kanyargását, de van az országnak egy olyan útja is, amely a Nap közelében járva magát a fény országlásának adja.
    S akkor lemegy az a szekér, hiszen ahogy ők lemennek, az a lefelé vezető út lehet csak a paraszt és a kétökrös szekér szabadulása. Az az ő menekülésük onnan, ahol már őket a csillagok tüze fogná, s ahol őket a Napból szakadó láng is a maga martalékának tudhatná. De lemenni a garabonciásnak éppen csak annyit tesz, hogy kerül ő egyet úgy, hogy onnan kerülvést megint csak felfelé vezethet az ő útja.
    Felmegyünk. Lemegyünk. Két szó ez, nem több, de nem is kevesebb. De ha így van, akkor összesen csak két szó volna az, amely azt a Könyvet számunkra megmutatja.
    Az üresnek tetsző, de mégis telis-tele telve kitelő lapokon az egy szó mint száz. Ami pedig százával seregel, abban az, ami számos, lehet még hétszerte számosabban is, hogy legyen az még számtalanszor is számosabban, hogy a tízezernyi átalakulás rajtuk is bőven kiteljen, amíg a diák a szekéren pihen az álmosnál is álmosabban.
    Ahogy leérnek a földre, a garaboncos megköszöni a parasztnak a szívességét, majd eltűnik, a paraszt pedig magában akkor rögtön megfogadja, hogy ő ringy-rongy embert a szekerére soha fel nem vesz. Jelenthet ekkor valamit ebben a történetben a paraszt szívessége. S jelenthet ekkor valamit ebben a történetben a garaboncos rongyossága. A paraszt szívessége azt üzeni, amit a Virágzó Délvidék is csak úgy tud, mint ahogyan az Árkok Földje tudja. Hogy akik a nép tudását használják, azok mindent ismernek. Mert a nép erejével bíróknak nem kell testőr, s a nép tudását használóknak a világ vezetése nem okoz gondot. A garaboncos rongyossága itt pedig azt üzeni, hogy krajcárom sincsen. S ha már krajcárom sincsen, mert elszakadt az ingem, s az ingem maradék gombjai is csak úgy lógnak, hogy gombolódni ugyan már nem gombolódnak, legyen nekem helyettük gombom ott, ahol azt a titokkal ékes bokrétát magamnak a Semmiből kiszakítom. De abban a bokrétában a tizenkét virágok gombjai négyfelé álljanak. De az ő füzérük arany- és ezüstfonállal legyen bekötve. De annak az oldással áldott kötésnek a mélyén gyémántkő rejtőzzön.
    Így volna hát, ha tudnád a történetet a lőcsre akasztott tarisznyában bujkáló Könyvről. De lenne még ez úgy is, hogy tudhatnád a történetet a Garabonciás Könyvéről, melyből az árkok népének professzora kezében csaknem egy tucat fekete kötésbe kötött bűvös könyv fordul meg, mire a tizenharmadik iskola elvégzése után előtte tizenegy garabonciás marad. S ha ezt tudnád, az sem lenne titok előtted, hogy a garabonciások professzorától abból a könyvből a diák éppen kétféle könyvre számíthat.
    Mert amikor a professzor elbúcsúzik, akkor mindenkinek ad egy példányt a Garabonciás Könyvéből. Akinek pedig nem jut belőle, annak külön ad egy könyvet a sárkányokról – ezeket a könyveket ismeri az Árkok Földjének népe fekete könyvnek, s hozzá még bűvös könyvnek, melyből jót magának csak egy garabonciás remélhet.
    Itt már kettő a Könyv, miközben persze egy és ugyanaz a Könyv. Azzal együtt persze, hogy tudvalévő: az Árkok Földjén két égtáj között villan át mindegyre a szellem világossága vagy az ösztönösen befogadott tudomány semmilyen padban el nem sajátítható, csakis az ősök hagyományaként magadénak tudható tudása. Négy az égtáj itt is, de ezen a tájon csak a Kelet és a Nyugat közötti ingajárat üzen önmagán túlmutató tanulságokat. S ha valaki tanulttá válik, ezekkel a tanulságokkal is számot vet – akár úgy is, hogy ebből ő mit sem tud, s magán ő ennek semmi jelét nem látja. De ha a tanítvány ezt nem látja, a tanítómester ezt benne akár helyette is megláthatja. Ez a magyarázat a két könyv kiosztására. Fekete könyv, bűvös könyv mind a kettő – hiszen mind a kettő könyvnek megvan a maga igazsága, mely igazság a garabonciásoknak lehet a tizenharmadik iskola elvégzését megünneplő tudománya. De szó nincsen arról, hogy a professzor ne tudna elszámolni addig, hogy megállapítsa, hány diák végzett nála, s hányan indulhatnak közülük a garabonciások tudásával világgá mind a hét határba. El tud ő számolni addig, hogy ezt pontosan tudja, de ehhez még ő azt is számba veszi, hogy aki világgá indul, milyen világtáj felé indulva lehet a garabonciások tudásának jó örököse és jó örökhagyója. Aki Nyugat felé fordul, s úgy őrzi a maga a tudását, az kapja az elsőként kiosztott könyvek sorát. Aztán elfogynak a könyvek, s akiknek abból nem jutott, azok kapnak egy másik könyvet. Ez a könyv a legenda szerint nem más, mint a sárkányok könyve.
    Tévedsz, ha azt hiszed, az érdeme azoknak éppen több vagy éppen kevesebb, akik már a sárkányok könyvéből kapnak. Ők egyszerűen csak azok, akikben a professzor meglátja, hogy olyan az ő tudásuk, hogy azt a Nyugat még nem ejtette fogságba. Látják ők azt is, amit nem a józan ész foglal tankönyvekbe nyomtatott táblázatokba, de amit ezer évek óta őrzünk, s amit Keletre vittünk, s még onnan is visszahoztunk. Amit sós kútba tettünk, s onnan is kivettünk. Amit kerék alá tettünk, s ott is összetörtünk. De látják azt is, hogy amit elsüllyesztettünk, s darabokra törtünk, azzal még felszínre is törtünk, s azzal még csorbítatlan egésszé is teljesedtünk. Látja hát a professzor ezekben a sárkányok könyvével megajándékozott diákokban, hogy ők ezzel a Keletre is csak tárva-nyíló tudással még sárkányokat is megzabolázhatnak – hiszen a sárkányok megzabolázásának tudása és akarata éppen Kelet tudásának elfogadása. Azt ugyanis csak a Kelet tudja, hogy a sárkány nemcsak elpusztításra érett, pusztító fenevad lehet, hanem a Mennyei Birodalom követe is, s ha őt uralni tudod, azzal az Ég és a Föld között a tízezernyi dologban sürgés nélkül mind ott sürgölődő kapcsolatot mind-mind szépen magadhoz kapcsolhatod. Mert Keletre kell tekinteni ahhoz, hogy a szenttel és csodával teli élményt, mely az elmédet megvilágosítja, ne csak az Égre figyelve keresd, hanem önmagadban is jó alappal meglelhesd. S ha idáig eljutottál, s a szentet és a csodákkal telit önmagadban is megtalálod, annak ereje mozgásba hozza az Eget: az égbolton sokat ígérő csillagok jelennek meg, sárga sárkányok ereszkednek a földre, főnixek érkeznek, tiszta vizű források fakadnak, a föld gabonát bőven terem, a folyók nem áradnak meg, a tengereken szökőár nem tornyosul.
    Meglehet, a sárkányok könyve tárva-nyitva áll ott is, ahol te volnál az, aki magadon bármit is tárva tárulkozván kitárhatsz. S ha van neked fekete, bűvös könyved, azzal a csodákat önmagadban is megtalálhatod, s erre az égi jelek is menten megváltoznak.
    Így volna hát, ha tudnád a történetet a lőcsre akasztott tarisznyában bujkáló Könyvről. Így volna hát, ha tudnád a történetet az Árkok Földjének professzora osztogatta fekete, bűvös, s hozzá még sárkányokat is szelídítő könyvről. De lenne még ez úgy is, hogy tudhatnád a történetet a Héttoronyban raboskodó királyról és álruhás garabonciásról. Ez volna a Könyv legnagyobb csodája, annak látva látása, hogy a Garabonciás Könyve nem ám történetet mesél, hanem magát az életedet alakítja át. Úgy kezdődik, mintha messzi tájakra vinne, s aztán azon találod magad, hogy arra jár veled a könyv, amerre a téres térben az éppen előtted megnyíló pillanat is épp csak térül-fordul.
    Ha tudnád ezt a csodát, volna már emléked arról, hogy a király a szultán palotája előtt, hogyan álldogált, de nem ám a palota titkait hallgatózva, hanem azért, hogy magát áldozatul kínálja. Hogy a maga áldozatát is példásan meghozhassa, s aztán a sötétség börtönéből magát táltos erővel szabadon elragadtassa. Azzal a táltos erővel, amely itt már annak példája, hogy nincsen semmilyen határ a képzelt történet és téged bebörtönző valóság között. Ha valamit lélekkel lelkesülve megélsz, akkor az már létezik is. S akkor az megtörténik, ha a fene fenét eszik is, de amikor megtörténik, már akkor is csak úgy van jelen, hogy éppen a múltból előszökve harapózik el a jelenlétedben.
    Persze lármát csap a palota előtti téren egy szolga, s persze aztán vallatóra fogják a királyt. De a monda hallgat arról, hogy ugyan miről is vallatják, s így épp csak annyit tudást hagy meg nekünk, hogy a király semmit sem tagad. De hogy miről nem tagad semmit, az már az ő vallatóival közös titka marad. Az a titok zár mögé kerül, hiszen a királyt elhurcolják a Héttorony tömlöcébe, de nem elég, hogy bezárják, hanem a monda szerint még befalaztak körülötte ajtót is, ablakot is, hogy ne láthassa ő az áldott Nap aranyos sugarát, s csak annyi részt hagynak neki a külvilág felé, hogy kevés lélegzetet vehessen, s az őrök keze által némi ételhez, s italhoz juthasson. De jön itt valami, ami szép serényen rögtön át is szökik a józan ész határán. A monda úgy tudja, hogy a setét tömlöcben így éldegélt Mátyás király búval és bánattal, de aztán annyit rögtön hozzátesz, hogy ott volt a király zsebében a Garabonciás Könyve, bár  ahhoz ő ugyan még csak hozzá sem nyúlhatott, mert megkötötték a kezét és a lábát a gonosz porkolábok, hogy amiként őt mozdulatlanságra kárhoztatják, akként legyen itt teteje és veleje annak, hogy a porkolábok unalmukban nekifutnak a csalafinta kalifáról szóló, rettenetesen hosszúra nyúló történet elmesélésének.
    De monda azt is világosan elmondja, hogy a porkolábok meséjében felrémlő csalafinta kalifa története egyrészt ugyan végeérhetetlenül, sok-sok kitérővel tarkítva kanyarog, másrészt amikor véget érne, nem tud lezárulni, mert a mesét mondó porkoláb egyszerre csak őszintén megvallja, hogy a történetet immár se folytatni, se befejezni nem tudja. Abban viszont semmi sem véletlen, hogy a porkoláboknak a kalifáról szőtt meséje éppen ott szakad meg, ahol megszakad. Ott, ahol a csalafinta kalifa rablók kezére jut, akik egy mély tömlöc fenekére dugják őkelmét. S éppen csak azért, amiért Mátyás éppen ezen a ponton szólal meg, s ajánlja fel a porkoláboknak, hogy ő ugyan folytatná ezt a mesét. Folytatná, feltéve, ha a porkolábok a jobb kezéről a kötelet levennék, s egészen addig szabadon hagynák őt, amíg egy garasos gyertya le nem ég, mert ha ezt a lehetőséget neki netán megadnák, egyből elővenné ő a mindent tudó garabonciás könyvét, s abból a történet folytatását bizony szépen kiolvasná.
    Ez az a pont, ahol veled a Könyv csodát tehet, mert  folytatás akkor már te magad lehetsz, hiszen a csalafinta kalifa bizony nem más, mint az a másik, aki önmagadból lép elő. Ő is Mátyás, csak az a Mátyás, aki a saját lehetőségeiből már a Kelet tudását lépteti elő. Szavak nélkül is a körforgás közepéből válaszolgatva. Az egyikkel a másikat szüntelenül nyomra vezetve, s ezzel is csak egyre egymás nyomába eredve. Soha nem feledve, hogy a másik önmagunkból lép elő, s mi magunk éppen a másik nyomán vagyunk. Ők hát úgy kerülnek egymás mellé, ahogy a magával szépen összetekeredő, de a maga folytonosságát ugyan meg nem szakító szalag részei futnak össze egymással ott, ahol a két oldal helyén csak egyetlen oldalt, s egyetlen élt találnál, ha azon a csalafintán tekergő felületen éppen a nem létező határok után kutatnál.
    Mert a porkolábok meséjének azért nincsen vége, mert olyan mese az, amelybe a határtalan térből már csakis a Garabonciás Könyvének akadhat érkezése. Hiszen már a kalifáról sem maguktól kezdenek mesélni a porkolábok. Hiszen a meséjükkel is azért kalandoznak el odáig, ahol már a történet szálait is csak elejteni tudják, hogy a saját mesemondói tehetetlenségüket ezzel megvallják, s a mese folytatásának jogát a titkok könyvének menten átadják. Holott persze amit addig mondtak, már azt is a Garabonciás Könyve mondatta velük. Hogy szabaddá tegye a király jobb kezét, s hogy a könyv már úgy is erőre kapjon, hogy a Fény urának kezében lapoztasson.
    Aztán már csak folytatódik, ami folytatásra vár. Csak tekeredik egyet a szalag, amelyen csak egyetlen az oldal, s egyetlen az él, holott ugyan ezzel már nincsen, s nem is keletkezhet semmilyen határ. Csak hangot ad a hangnak a király, amikor a kalifa börtönéről szóló szavakkal a maga börtönébe tér meg, hogy ezzel is csak készen álljon a leltár. De ennek a határtalan térnek a meghódítása már a garabonciás könyvének dolga. S a könyv meg is teszi ezt, nem hiába volt az, hogy a könyv hatalmát Mátyás magához szólította, s még a porkolábokkal is elfogadtatta. Megteszi a könyv, hogy magát szabadon a király kezére adja, s a csalafinta kalifáról szólva a Héttorony börtönének falait is lebontatja. Megteszi, mert amint lehullik Mátyásról a kötél, az aranycsatos könyvet a hét világot rejtő zsebéből előhúzza, s abból a kalifa sorsával együtt a maga sorsát is csak-csak kibogozza.
    Azt mondja a Garabonciás Könyve, hogy a csalafinta kalifa ült a börtönében, ahol sötét éjszaka borult rá, és a Nap és a Hold se világított. Aztán hallja, hogy két porkoláb beszélget az ablaka alatt. Azt mondja az egyik: "De régen hallottam már igazi csalafinta történetet." Erre a másik: " Bizony én is elhallgatnám unalmamban." A kalifa hallotta a két porkoláb beszélgetését, s kiszólt az ablakon: "Mesélek én nektek csalafinta történetet, de azt kérem tőletek, hogy szabadítsátok ki a kezemet, hogy mindent tudó könyvemet előhúzhassam." Megszabadították, s ekkor a kalifa kezébe véve a bűvös könyvet, kifordította az első oldalon, s dörgő hangon olvasni kezdett. Kele teken teke leke, kicsi szűr, kicsi szűr! Szógáim, gyertek ide ízibe, szabadítsatok meg, s vigyetek vissza palotámba. A kalifa alighogy elmondta a bűvös igéket, három fekete ördög ugrott a börtönajtóba, akik őt kiszabadították.
    S amikor idáig ér a Garabonciás Könyvének olvasásában a király, az is csak szépen megesik, hogy tekeredik egyet a szalag, amelyen csak egyetlen az oldal, s egyetlen az él, holott ugyan ezzel itt már nincsen, s nem is keletkezhet semmilyen határ. Annyit mond, hogyha a kalifa így tett, hát bizony ő is kinyitja a bűvös könyvet, s ő is elmormolja a bűvös igéket. S amit mond, azt valóra is váltja, amint valóra vált már a könyvnek addig is minden szava. Jön is három fekete ördög a börtönajtóba, betaszítják a vastag falakat, a Héttornyot felborítják, Mátyást pedig a Márvány-tengeren át megröptetik, s meg nem állnak vele Budaváráig, ahol leteszik őt a kertben a zöld pázsitra. De úgy, hogy azon a puha gyepen Mátyás menten elalszik, s reggelre kelve már azt is megérheti, hogy látja: szalad ám már felé örömében a királyasszony a palotából.
    Ne akadj fenn azon, hogy itt egyszerre csak csodatévő, mi több, jóravaló ördögök keverednek elő. Ehhez elég annyit tudnod, hogy Mátyás nem az ördögökkel cimborált, s neki ugyan nem szolgái, hanem hívei voltak, s ők sem sátáni praktikákat folytattak, hanem táltos erővel dobrokoltak. De attól, hogy néhány történetben ördögöt kiáltanak, ugyan bizony nem kell megriadni, hiszen inkább csak az erdőket kell járni. S ott is ízig-vérig csak azt megérezni, hogy amit azokban az erdőkben lépten-nyomon Ördögsziklának neveznek, annak a sziklának a környékén érzed-e feltámadni a rejtve rejtező erődet. Mert ha érzed, s azzal az erővel benned minden jó csak még jobbra fordul, akkor a benned tátongó űrbe ott már éppen a hetvenhét forgás táltos szédülete nyomul. Nyomul akár nyomtalan nyomon is. Nyomul akár űztön űzte kis sereggel. Nyomul akár éjten éjjel, reges reggel. Nyomul át az éren, át az áron. Nyomul fegyveres népű határon. Nyomul hét toronynak falaira a szent királyt elzáró falakat összerontani, nyomul a király bűvös könyvének parancsára a könyvbe írt szavakat mind-mind valóra váltani.
    S ha idáig elérve a fényt mind magadba engedted, vedd észre azt is, hogy kétszer húzza elő a király a Garabonciás Könyvét. Egyszer előhúzza azért, hogy a kalifa történetét kiolvassa. Egyszer előhúzza azért, hogy a kalifa történetének hű mását megalkossa, s a kalifa szavait a saját szabadulására is csak maradéktalanul visszhangozza. S vedd észre azt is, hogy úgy húzza elő kétszer a könyvet a király, hogy közben egyszer el nem teszi. Ha látod ezt, máris megértheted, hogy a Garabonciás Könyvében minden kétszer van, s ahhoz ugyan, hogy ez nyilvánvaló legyen, nem kell a lapokat se kinyitni, se összezárni, se egyszer, se kétszer. Nyithatod is, zárhatod is a könyvet, de azt, hogy benne minden egyszerre történik kétszer, sehogyan meg nem változtathatod.
    Egyszer megvan benne minden úgy, hogy hidd is, ne csak lásd. Másszor megvan benne minden úgy, hogy tedd is, ne csak várd.
    Hiszen ha üt a kő, akkor három a kő, s végül gördül is a kő, hogy három legyen a jobbulás a tejes út földön teljesülő kanyargásában. Akkor már három az orvosság, s a gyógyítás három útja így együtt, éppen a Kő Misztériuma, s hozzá még maga, éppen maga a Garabonciás Könyve, mely mindig felvisz, ha fel kell menned, hogy kiteljen rajtad az Ég Köveinek akarata.