Kakastaréj vagyok, hát én is csak azzal a gördülő kövek adta hetykeséggel lustálkodom, ahogy a kis vörös kakas volt rest kukorékolni, hogy a napot köszöntse, ha az a nap éppen nem az ő kedvét kereste. Ha az volna hát a kérdés, hogy Beszélő Hegyként hogyan szóljak arról, amiről szólnom éppen nem is feltétlenül nekem kellene, akkor örömmel elvagyogatok én szótlanul is a magam taréjokkal csipkés ormát az égnek szegezve, s közben a felhők vonulásába feledkezve.
De szólok is ám, ha a felhők vonulása éppen annyira felderít, hogy derült égből is csak én legyek a kimondatlan kérdésre is csak fénnyel villanó villámkő. Hiszen tudom ám, hogy van ám az úgy, hogy ott akadna ám előtted a kérdés, hogy hová is helyezd el magadban azokat a köveket, melyek ütlegekkel ütlegelnek, hogy aztán a bennem és velem életre kelő könyvben falakat is emeljenek. Nos, ha volt helye a szavaim közt egy lusta kis vörös kakasnak, legyen hát helye a szavaim közt egy vért ontó, de vért is hullató rókának is.
Mert szép a szép, és ezzel megvan már a rút is. Mert jó a jó, és ezzel megvan már a rossz is. Mert Lét és Nemlét egymást teremtik. Mert nehéz és könnyű egymást beteljesítik. Mert hosszú és rövid egymást valóra váltják, ahogy kiméri egymást a mélység és a magasság.
Ha kakas taréjával vagyok ékes, legyek hát egy darab időre a róka vérével is véres, hiszen ez is csak a darabokra szaggattatás örök misztériuma, legyen bár ott benne a Szit ellenfeléül kiálló Osiris természetet örökre megújító áldozata. Vagy legyen bár ott benne a színarany palota szépasszonyának gondjaira bízott Szegfűhajú János szétszaggatva is csak álmokat látó áldozata.
Akkor az a kérdés, hogy minek is tekintsd azt, ami itt a gondjaidra bízatik, ahogy éppen az én szavaimmal meghasogatva is éppen a tízezer dolog tízezer lelke közé hasad, ahogy netán a könyvek polcára is kikívánkozik.
Ha lusta kakas hetyke taréja szól belőlem, akkor az első szavam erre csak az, hogy így tedd rá, ha ő úgy tesz rá.
De ha ennél én többre vetemedem, akkor bizony már a róka vérével is bekenekezem. A Vágy a róka vére után is egy könyv, s ha jobban meggondolod, éppen ugyan az sem más, mint a mindenség leheletének kifújása, hiszen a semmi kapuin dörömbölve abban a könyvben is ott dobrokol a világösztön kiugrasztása. Az éden diadalmas visszahódítása. A halál móresre tanítása. Mert abban is szépen megidéztetett a mindenség halottakat kémlelő, dicső ősöket talpra állító vágtája. Annak a könyvnek az írója utalt pedig arra a könyv hátlapjára illesztett kósza ajánlásként, hogy tudván tudja, azzal a könyvvel ő magát bizony olyasmire ragadtatta, hogy annak a kötetnek semelyik könyvespolcon nem lehet könnyű a maradása, mert innen oda, onnan meg ide vezet majd folyton az útja. Teszik majd a vadászkalandok könyvei közé, teszik majd a vámpírkalandok könyvei közé, tehetnék akár a világmindenség tárulását feltáró csillagászati könyvek közé is, s teszik majd elvétve akár még a szépírók irodalmi mutatványai közé is.
Hát ilyen az, amikor azt kell mondanod, hogy így tedd rá, ha úgy tesz rá. Hogy úgy tedd rá, ha így tesz rá. S ha teszel rá, csak tegyél rá. S ha fogva tart, csak fogjál rá. S ha elenged, csak engedd el. S ha elengedtek, ne hagyj el.
Mert jó ám az, ha egy könyvről nem lehet tudni, melyik polcra, milyen könyvek közé lehet okkal vagy akár ok nélkül odatenni. Mert egy kicsit mindenünnen kiütközik. Mert egy kicsit mindenhol idegen marad.
Ha szószóló vagyok, néhány, az idegenséget megszentelő és ezzel éppen már meg is ajándékozó derűs pillanatot azért veled is megosztok. Mert vannak az első tétova közelítések.
Hogy garabonciások? Hogy tündérek? Hogy sárkányok? Hogy zsindellyel beborított karral a falakról a világba repülő tizenkét kőművesek? Ha ez így van, akkor ez valami olyasvalami, mint a gyűrűk ura? Mint a Roxfort varázslóiskolája?
Mielőtt még kővé dermedtem, tudd meg, hogy bizony az Árkok Földjén magam is tündérvitéz lehettem, s a tündérekkel ezenközben én is sokat incselkedtem. S ha velük netán holmi szeszélyes kis vitába keveredtem, abból ugyan én semmit visszavonni nem kértem, amivel ők a veszekedés hevében akár igaztalanul is nekem rontottak reges reggel, s hozzá még éjten éjjel. Mert akkor azt mondtam minden velem szépen elfoglalatoskodó áldott vagy éppen átkozott tündérboszorkánynak, hogy mindegy, én erre mit mondanék, s én erre mivel védekezhetnék. Hiszen védekezni eleve is méltatlan volna, s annál feleslegesebb időtöltés sem igen akadna. Mert mindegy, hogy te mit mondasz: mindig csak az számít, hogy a másik mi érez. S ez fordítva is így igaz. Mindegy, hogy engem ki mivel etet, ez már mit sem változtathat azon, hogy a belém rágott méreg bennem mivé, milyen érzéssé lesz.
Az van hát, mindig az van hát, amit érzel. De közben te is az vagy ám, mindig az vagy ám, amit éppen érzel.
Ha először akarod: mese. Hiszen a tetejetlen fa hetedik ágáról szakadt garabonciások kerülnek benne színről színre is csak a te színed elé, hogy látva láthasd, milyen az, amikor valakik végre már azért jönnek, hogy megállítsák az Ég alatt az összeomlást, hogy ezzel is csak az legyen lent, ami ezzel együtt fent is volna. S akkor már azt is láthatod, hogy az Ég Köveinek követei éppen kőszáliak és lidércesek lesznek, akik a hetedik ég magasából is csak a Rejtett Ragyogás Földjéről jönnek, éppen csak onnan, ahol a Nap aranyszőrű paripái is csak parazsat legelnek. Ahogy aztán az égi követek a tetejetlen fa ágáról az Árkok Földjére zuhannak, rögtön az Árkok Barázdálta Arcok közé jutnak, tőlük pedig annyit aztán rögtön megtudnak, hogy az Ég alatt a kőszáli kincsőrök bizony már csak garabonciás diákok lehetnek. S ha vannak itt bolygó lidércek tüzének fényénél elborongó és felderülő garabonciások, akadnak melléjük hamarost sárkányok és tündérek is. S ha a garabonciások éppen megint valami szépet tesznek, lesznek ők széptevői éppen ugyan egy álmokat álmokba szövő, s a felhők moccanatlanul moccanó táncát megigéző tündérnek is. Miért ne lenne hát itt minden mesével teljes?
Ha másodszor akarod: fantasy. Hiszen kinyílik előtted az Alsó, a Felső és a Középső Világ – nem másként, hanem bizony pontosan úgy, ahogyan az alsó világot Fehérlófia, a felső világot pedig Mirkó királyfi egyszer már szépen meghódította. Az a selyemrét pedig, amelyre a planétaistenek követei a zuhanás szédületével eltelve, aranykakas égre szökkenve utat mutató arany kakastaréjával, s egy minden házba benyerítő paripával megajándékozva végül eljutnak, az sem más ám végül, mint árkokkal barázdált földje az Árkok Földjének. Jutnak onnan a hőseid az útjukon a Világ Zengő Ezüsttavának hullámok verdeste partjára, kapaszkodnak ők az útjukon a Világ Zengő Arany Nyárfájának levelekkel susogó ágaira, s néznek ők az útjukon a Mindentudó Aranytükör mélyére, abban is látva előbb a magvakat ki nem hajtó és a termőre forduló földet, ahol nincsenek nevek, nincsenek tennivalók, s amelyben csak lüktetés él a lábak alatt. Abban is látva aztán az életet lüktető földet, melyben a nyugvó mérleg ereje munkálhat. Abban is látva aztán a rejtélyes ürességet és a céltalan kavargást. Az ürességet, mely kifürkészhetetlen, mint az a mélység, melyben a víz mozdulatlan, s mint az a mélység, amely fölött a víz is csak örvénylő áradat.
Ha harmadszor akarod: kalandregény. Hiszen van benne eget, földet rengető csata, s van benne vitézeket próbáló harci próba. Vonulnak benne a három fénnyel világló regimentek, s küzdenek benne arany fenevadak és bolygó lidércek. Megy benne egy garabonciás a mezőn dudát fújni. Jön szembe vele az aranyborjú a szemébe vakító fényt vetni. Megy egy másik garabonciás a mezőn dobbal dobrokolni. Jön szembe vele az aranytehén a szemébe vakító fényt vetni. Mennek aztán mindketten az aranybikával küzdeni: ők magukra a kék bika képét öltik, mire az aranybikát pedig vörös bikává formálja a saját éktelen dühe. A kék bikából aztán sistergős istennyilák ostora lesz, s olyan mennydörgést csattint az égre, hogy minden kővé kuruzsolt szolgának torkán akad a lélegzete. Miért is ne lenne hát itt minden kalandokkal teljes?
Ha negyedszer akarod: modern próza. Árad benne a tudatáramok összes belső monológja, egymással ölelkezik benne több ezer év innen-onnan megtérő, s a regénybe betérő vendégszövege, hogy legyen ám ott benne a motívumoknak a maga göncös kis gubancaival is épp elég kacifántos a szőttese. S hogy legyen abban a szőttesben ne csak vendégszöveg éppen elég, hanem lássanak ott szívesen mindent, amit a minden udvarba benyerítő paripa dobrokolásának ad a révüléshez is csak tombolva szóló zenét. S hogy legyen abban a szőttesben ne csak zenének zendülése éppen elég, hanem nézzenek ki onnan rád képek, melyekben életre kelhet minden, ami a fákban, kövekben, patakokban és felhőkben megbújva is csak lélekkel lelkes lény. S ha már éppen kemence sutjába rejtezve bújik meg a szöveg legtöbb és legfőbb titka, miért is ne lehetne hát itt minden a mesterség minden újsütetű fogásával is teljes?
Ha ötödször akarod: beavató szöveg. Titkokkal terhesen, amely titkok akár a te terheid is lehetnek, hogy benned is csak nyitatlanul nyíljanak, s neked is csak gyúlatlan gyulladjanak. Szövegnek téres tere, de ennek a térnek is olyan aranyos szegelete, amely maga sem volna más, mint a körnek körével körös kör szent helye. Hogy ha belépsz a kör vonalán belülre, valahogyan máris a hatása alá kerülj. Hogy megemeljen, s aztán te is vele együtt szédülj. Hogy zuhanásba hívjon, s aztán abban a zuhanásban rajtad is kiteljen a hetvenhét forgás minden próbája. Vagy éppenséggel azon nyomban sarkon fordítson, s magától azonnal hevesen eltaszítson. Hogy ahol ilyen titkok rejtik el magukat előled, oda neked soha ne legyen többé visszatérésed. S ha ennek tetejébe ezt az egészet még rosszul összetoborzott történetek zavarosan összehordott, gyülevész seregletének tartod, akkor akár ehhez is váltig tarthasd magad. Hiszen ha méltónak tartod, akkor váltig méltó lehetsz hozzá. S ha ezt az egészet magadhoz, s a magad világához is méltatlannak ítéled, akár ugyan bizony semmire sem méltathatod. Mert ha avatásra vársz, avatott ugyan csakis saját magad elhívatásával lehetsz. Mert ha téli folyón kelsz át, éppen ugyan vigyázhatsz. Ha a szomszédaidtól félsz, éppen ugyan figyelhetsz. Ha vendégségben jársz, éppen ugyan tartózkodhatsz. Ha olvadó jégen csúszol, éppen ugyan óvakodhatsz. Ha faragatlan farönk vagy, éppen ugyan egyszerű is maradhatsz. Ha köszönöd szépen, mert ebből te nem kérsz, akkor éppen ezzel hárítással utasíthatsz el minden, az állva megmaradó falakon zendülő kövekkel vállalt közösséget. Miért ne lenne hát itt minden az avatottak kiválasztásával teljes?
Ha hatodszor akarod: időutazás. Utazás a vér szavát őrző és vigyázó nemzetségek totemőseivel, a lelkes lélekből lelkedző lényekkel teli képzetek ősidőkig visszanyúló képzetkörébe. Visszatérés minden vallások kezdetére, minden hősmítoszok legelejére. Ahol a világon élni csak hősként, s csak szép mezők szárnyán szállva érdemes. Nappal a szivárvány kapuján, éjjel a tejes út kapuján kelve át, s ha már nyitva áll előtted az aranykapu, akkor bizony arany dió héjába gyűjtve az árkok mélyének morajlását, gyémánt dió héjába zárva a tündérek rejtekének csengését, s harangvirág zúgásába teregetve a fekete várak kapuinak döndülését. Miért ne lenne hát itt minden az Ősök dicső tetteinek emlékével teljes?
Ha hetedszer akarod, a hetedik már éppen te magad légy. A választás csak rajtad áll vagy bukik, amint a hetvenhét forgás adta szédület egyszer talán rajtad is végigbucskázik. Hogy legyen belőled valaki más. Szavak nélkül is a körforgás közepéből válaszolgatva, s ezzel is csak egyre a saját magad nyomába eredve. Soha nem feledve, hogy a másik önmagunkból lép elő, s mi magunk éppen a másik nyomán vagyunk.
S azt se feledd, akad egy mondat, melyet egy kakastaréjokkal ékes, s a gördülő kövekkel szemben mindig szíves sziklánál őszintébben senki nem mondhat neked.
Mert először van a szomorúság. Aztán van a düh, amely lendületbe, megállíthatatlan lendületbe csap át. S aztán van a repülés. Amikor elenyészik benned a düh, s elemelkedsz, s hagyod, hogy a világ is emelkedni kezdjen körülötted. S amikor mindez zenében forogja ki magát, akkor minden együtt van, amiért a rock and roll egy haldokló világ megigazulása. Ami attól igaz, hogy nem akar semmit felmutatni, csak a tántoríthatatlan lendületet. A lendület pedig maga hit. Hogy van hova lendülni még. Hogy van hova emelkedni még. Hogy van hol igaz mámort keresni még.
