Ha azt kérdeznéd, milyen egy óriásnak vagy egy tündérnek kővé dermedni, azt mondanám, hogy olyan, mint várakozni. Meg olyan, mint amilyen a regest is csak elrejteni. Hogy ha egyszer hajgat már az a regö rejtem, akkor azt a hajgatást is csak neked ejtsem. Várakozni és elrejtőzni pedig éppen olyan, mint a Föld mélyének sárkányaitól az ő tudásukat szépen eltanulni. Ők volnának ugyanis azok, akik mindenki másnál jobban tudják, hogy várakozni nem más, mint a puszta jelenlét és a puszta merő részvétel között különbséget tenni. S ahogy az a puszta is csak merő, ezt a mérlegelést is csak ugyanúgy merni elvégezni.
A kővé dermedtek és a föld alá rejtezettek egyik legfőbb tudása hát a jelenlét. A végeérhetetlenül is csak méltó jelenlét. Mely a méltóságából azért ugyan semmit sem veszít, hogy nincs meg benne annak tudása, hogy mikor lesz az, amikor a jelenlét már nem elég. Hogy mikor lesz az, hogy aki addig jelen volt, onnantól fogva már részt is vehet, hogy egyszerre csak a részvétele legyen neki az ezer évek óta pirkadó kikelet. Ha azt kérdezed, milyen kővé dermedten élni, hát egy Beszélő Hegy éppen ennyi útmutatással tehet benned rendet, hogy legyen neked miért élni, s legyen neked mit remélni.
S ha mutathatok még utat, ahogy csillag mutat utat a poros úton vándorló szegénylegénynek, akkor azt is megmutathatom, hogy a kővé dermedt, téged hegyek képében vigyázó szerzetek legfőbb kihívása éppen az idő múlásának bírhatatlanul bírt elbírálása. Annak végeérhetetlen mérlegelése, hogy múlásában vagy keletkezésében nézzék-e az időt. Hogy számba vegyék-e, ami mögöttük áll, vagy jósolják meg, ami előttük még éppen a maga sorára vár. S ez most is csak úgy van, ahogy a kezdetekben volt.
Volt egy költő, aki Kőlánya Tündér és Bolond Istók szerelmét egy regényben is megírta. Van neki egy verse, melyben a kövek sorsát a lehető legtisztábbra szűrten megmutatja. Mert ahogy az általa megsejtett kezdetben volt valaha, úgy van az most is, hiszen ma is csak ilyen minden emlékünk minden színe-java. Ő írta, hogy tud emlékezni az idők múlásával megvésett szikla, holott ugyan nem telik ki rajta semmilyen mozgás sodrása. Ő írta, hogy emlékszik a szikla, hiszen rajta vannak a vésetek mély csatornái – s ha már emlékszik, emlékezik az ősidőkben a szemüket az égre emelő istenemberekre és naphéroszokra, akik a kövek fölé egykor óriási mennyboltot vájtak, hogy valahová azért nekik is elférjen a tekintetük. S ahogy ezt mind megesett, a földön szépen lengő karral ugráló embernépség nyomban tudta is, amit tudnia kellett. Tudták, hogy a homorú bölcső mélyén alszanak a csillagos éjszakák. Tudták, hogy a Napot imádják, az árnyakra nem eszmélnek, s a sötétség csak a hálószobájuk lehet. S ahogy ezt mind-mind tudták már, akkor egyedül azt nem tudták már, hogy merrefelé emlékezzenek. Hogy vissza-e vagy inkább előre? Mert az az időt mutató mennybolt, melyet azok vájtak, akik az első sziklából minden szépet és jót még a Napnak ajánltak, bizony akkor még javában megengedte, hogy a múlt és a jövő tudása minden irányban megjelenjen a tekintetükben.
Ezzel az engedéllyel, a múlt és a jövő együttes belátásával ma már jobbára csak a kővé dermedt szerzetek élnek. De ha én is így lehetek ezzel, ha szóra bírtok, bírjatok el bennem éppen ezzel. Bírjatok el a szavaim folyásának szokatlan rendjével, s bírjatok el azzal, hogy ahogy itt én szavakat szavakba öltve megjegyzéseket teszek, ezek a megjegyzések egyre csak a kezdetektől kezdődnek. Lehetne minden, amit mondok, újonnan tündöklő. A megjegyzéseim sorában rögtön az élre törő. De ha ott van bennem az idővel kivésett sziklák tudása a kezdetek varázsáról, akkor ezzel a tudással Beszélő Hegyként is számot kell vetnem. Amíg szavakra futja tőlem, addig minden onnan folyik hát, ahonnan ered. S ami az eredet, az maga a kezdet. Hisz beteg világ beteg mulatsága, hogy rabul ejti őt az újdonság talmi varázsa – ezért ha tőlem újat vársz, azt az újat meg is kapod, de azért az újért mindig a szavaim legvégére kell eljutnod, s a gördülő kövek tiszteletére netán éppen egy gördítősávon kell magad elgörgetned.
S ha értitek, amit a Beszélő Hegyek mondanak, akkor odáig úgyis elmehettek, hogy mentek ággal-boggal. Mentek ízig-vérig. Mentek töviről-hegyire. Mentek sebbel-lobbal. Mentek hébe-korba. Mentek szegről-végről. Mentek híremben-hamvamban. Mentek térülve-fordulva. Mentek lépten-nyomon. Mentek színemben-javamban. Mentek folyton-folyvást. Mentek szíves-örömest. Mentek réges-régen.
És akkor úgy eredtek az eredet nyomába, ahogy az a könyv is teszi, amiért éppen szót emelek. Hogy üsse kő azt, ami a kövön is kő. De ha üti a kő, eszi a fene. De ha eszi a fene, bánja a kánya. De ha ütöm, hát harapom is. De ha harapom, már bánom is. Mert tüzet viszek, de nem látjátok. Mert ha látnátok, oltanátok. De ha el nem értek, meg nem kaptok. Hiszen már nyitva van az aranykapu. Éppen ugyan csak át kell bújni rajta.
S ha átbújtál az aranykapun, akkor már eleve is az eredet kérdései között találhatod magad. Sejtve, hogy van, ami úgy eredeti, hogy rettentően új, soha nem látott, soha nem hallott akar lenni. S van, ami úgy eredeti, hogy így ő bizony nem akar eredeti lenni, viszont inkább minden dolgok eredetétől akarja magát eredeztetni. De ez is csak egy olyan hajlandóság, amellyel úgy lehet jelen lenni, hogy azzal már részt is lehet venni. Részt lehet venni abból, amit pár száz év óta valamelyest mégis eredetinek mondanak, hiszen azért az eredettől eredeztetve eredetinek lenni sem lehet túlzottan megszokott vágy manapság az Ég alatt.
Ha birtokolni úgy lehet, hogy nem ragaszkodsz, s a dolgokat magadtól elengeded, akkor eredetinek lenni is csak úgy lehet, hogy nem szakadsz meg az újtól, s inkább a régit egy új lendülettel magadba emeled.
Ebben azért a régi is fontos. Ebben azért az új lendület is fontos. Ebben azért az elemelkedés is fontos.
Így lehet hát úgy írni, hogy azzal nem feltétlenül kell irodalmat művelni. S ha nem feltétlenül irodalmat kell művelni, akkor inkább jeleket érdemes hagyni. Olyan jeleket hagyni, amelyeket mások hagytak meg nekünk maguk után. S aztán elég csak hagyni magunkban áramolni az eredendően is csak eredeti jeleket. Hogy te is csak az a szédület legyél, amelyben a jelek egymásba szédülnek, s aztán önfeledten örvénylenek. Ha ismersz már valamelyest, tudhatod, moccanatlanul moccanva is csak szédület szédülője vagyok. Álmokat álmodni ugyanis csak szédület forgásával eltelve lehet. A szédület legfőbb forrása pedig a zuhanás. A zuhanást pedig soha nem köti meg a tér, hiszen bár elég lehet neki éppen az idő. S ha az időben telik ki rajtad a hetvenhét forgás zuhanással ékes szédülete, zuhanni éppen úgy is zuhanhatsz, hogy közben a hegyek módjára rendületlen maradhatsz.
Zuhanhatsz hát az idő mélységes mély kútjába, s hozzá még a föld hetedik csínjába. Hogy ott aztán legyen neked kiktől megtanulni, milyen nem unottan várni. Milyen nem kíváncsian várni. Hanem milyen a lényegre törve várni. Holott bizony úgy törni a lényegre, hogy közben éppen nem törsz te, nem törekedsz te semmire. Egyszerűen csak annyit tudsz, mert a föld mélyének hetedik csínjában azt hamar megtanulod, hogy egyszer majd eljön a megfelelő pillanat, amikor eldől, hogy mi az, ami történik, s ami történik, mi végre történik. S akkor már azt is tudod, hogy azt a pillanatot nem tévesztheted szem elől. De mire odáig jutsz, hogy ezzel tisztában lehetsz, akkorra már te is tökéletesen megbízhatsz az ösztönödben, amely bármikor, bármennyi várakozás után kész lesz megmutatni neked, hogy eljött az idő. Eljött az idő, amikor részt kell venni, amíg pedig nem jön el az az idő, addig bőven elég lehet éppen csak jelen lenni.
Jelen lenni, s közben semmi birtoklásra méltóhoz nem ragaszkodni. S semmihez többé nem ragaszkodván a dolgokat magadtól elengedni. S ezzel éppen ugyan eredendően eredetinek is lenni. Az újtól ugyan meg nem szakadni, a régit pedig egy új lendülettel magadhoz emelni.
Tudva, amit a sárkányként is tündöklő Lao Ce szavaiból az Ég alatt ugyan bizony már mindenki tudhat. Hogy szép a szép, és ezzel megvan már a rút is. Hogy jó a jó, és ezzel megvan már a rossz is. Mert Lét és Nemlét egymást teremtik. Mert nehéz és könnyű egymást beteljesítik. Mert hosszú és rövid egymást valóra váltják, ahogy kiméri egymást a mélység és a magasság.
