Beszélek a könyvről, mert a könyv is beszél rólam. Arany taréjjal borzolom az eget, mert az Ég is szépen felborzolja a lelkemet. Torkom szakadtáig szól belőlem a föld morajlása, mert a Föld is átadja nekem azt, amivel egészen az égig érhetek. De ahogy a torkomban a szó meg nem szakad, a földtől az égig vezető utam is zavartalan marad. Velem is minden szakasztott úgy van hát, ahogy szakadatlanul is lenne. Hogy ha az Út velem együtt járhat, ugyan miért ne járnánk ki magunknak végeérhetetlen égi és földi járatokat. Víznek is csak alámentére, de még a szélnek is csak a felfuttára.S ha folyton-folyvást velem van az Út, ahogy a szótlanul szóló szó bennem a torkom szakadtáig is csak szakadatlan, szakasztok magamnak tanítást a hosszú út porából.
Annak is a szegénylegényeknek szánt köpönyegéből. Annak is a leggubancosabbik göncéből. Annak is a csillagporral tetézett tetejetlen zugából. Ahol az a zug is úgy van elnagyolva, hogy elfér benne hetvenhét világ apraja-nagyja. De ez is csak olyan irtózatosan kicsi kert, melynek mélyén ott tárul elő egy irtózatosan nagy kert. Abban a kertben akad szó ám írásnak tudójáról is, s nem csak a világnak vándoráról. De úgy ám, hogy annak az írásnak a tudója bizony mégiscsak a világnak vándora. Hogy amit írásra méltónak talál, azt ugyan meg is írja, de közben az Ég alatti világba is szépen bezárja. De nem ám úgy, mint ahogy a kisebbet a nagyobba rejtenéd, mert akkor bizony megesik, hogy amit szépen elrejtenél, az idővel elvész. Hanem úgy, hogy az Ég alatti világot magába az Ég alatti világba kell rejtened, hogy ne legyen, mi veszendőbe menjen. Mert ugyan ez sem volna más, mint a dolgok állandóságának nagy törvénye.
Ezért ha írástudó vagy, az írásodat úgy kell világ elé tárnod, hogy az a tárva tárulás egyben rejtve rejtőzés is legyen. Hogy rejtsed, amíg rejtheted. Hogy te legyél a rejtek, melybe magadat is elrejtheted.
Ahogy a Fenséges Vén is csak azt mondja, hogy az írástudók legjobbjai mindig azok voltak, akik éppen ugyan észrevétlenek maradtak. Ismerték a rejtőzőt és rejtettet, de őket mélyükig nem ismerte senki. Mert nem lehetett őket megismerni, így a kép róluk is csak annyi, hogy lennének ők olyanok, mint a téli folyón átkelők. Elővigyázatosak. Hogy lennének ők olyanok, mint a faragatlan rönkök. Egyszerűek. Hogy lennének ők olyanok, mint a völgykatlan. Mélységesek.
Ahogy a föld mélyének morajlását megszólaltatom, amint a torkomat szólásra bírom, hallom hát, hogy ott, ahol a kő ütve ütlegel, s közben gördülve is egyre csak zendülő marad, az az ütve ütlegelt kő zendülni is úgy zendül ám, hogy azzal a zendüléssel a Föld mélyének morajlásába takarózik, s a Föld mélyének hetedik csínjébe bújik. De nem azért, hogy bujkáljon, hanem azért, hogy ő is csak úgy őrizzen, ahogy a Föld Mélyének Sárkányai őrzik a Mélység Ragyogó Kincsét. Hogy ott legyen észrevétlenül jelen, ahol a rejtőzőt és a rejtettet is megismerheti. Hogy ott legyen észrevétlenül jelen, ahol egyelőre jelen lenni is elég, s nem kell ám semmiben részt venni. Ahol azonban részt semmiben sem véve is úgy lehet jelen lenni, hogy közben észrevétlenül is csak a jelenlét erejével lehet tüntetni, s ezzel a tüntetéssel eredendően is csak tünékenynek lehet lenni.
Hogy legyen akkor hát az a kérdés, hogy mikortól is van az írás, ami van. Hogy hol van, ami van. Hogy minek köszönhetően van, ami van. Hogy kinek a figyelme által van, ami van.
S azért éppen ez legyen ez a kérdés, mert van már a könyv, amelyikről beszélek. Mert beszélek a könyvről, hiszen a könyv is beszél rólam. Arany taréjjal borzolom az eget, mert az Ég is szépen felborzolja a lelkemet. Torkom szakadtáig szól belőlem a föld morajlása, mert a Föld is átadja nekem azt, amivel egészen az égig érhetek.
S van ugyan a könyv, melyről szószólóként beszélhetek, de az éppen most úgy van, hogy nincsen. Miközben éppen ünnepe is van a könyvnek, hiszen megjelent. De ezzel úgy van jelen, hogy részt ugyan nem vesz semmiből, hanem csak a jelenlétével tüntet, de azzal a tüntetéssel is csak tünékeny marad ám. Van, mert szinte teljes egészében felmutatja magát, hogy látva lássa, aki látva láthatja.
Ha nem úgy lennénk bölcsek, hogy csak formára emberi bennünk az, ami emberi, akkor azt mondhatnánk erre, hogy a könyv már meg is jelent.
De ezt nem tesszük. Hiszen már a formánk sem emberi. Én például Beszélő Hegy vagyok, s hozzá még aranyló taréjommal is csak a magas Égbe borzolok. Csuang-ce gondolataival megborzongatva annyi bölcsességet ezzel pedig máris a magaménak tudhatok, hogy a bölcs nem tervezget. Mert ugyan minek neki a tudás? A bölcs nem vagdalkozik. Mert ugyan minek neki az enyves csiriz? A bölcs semmit sem veszít. Mert minek neki az erényesség? A bölcsnek nincsenek értékei. Ugyan vajon minek kufárkodna? Égi adomány mind e négy. Az égi adomány pedig égi táplálék.
És akit az Ég táplál, ugyan mi szüksége annak az emberekre?
A puszta jelenlétével tüntető könyvnek sincsen hát szüksége emberekre ahhoz, hogy jelen legyen. Nincsen, mert maga is csak úgy tesz, mint az írásnak tudója, hiszen írva vagyon ő már annyira, hogy ő se legyen kevésbé az írásnak a tudója, mint aki őt írta, s ő is csak úgy legyen már könyv, hogy amint élni kezd, lassan már magamagát írja. S amint magamagát írja, mint írásnak tudója, ő is csak olyan, mint a hajdani írástudók egyik-másik legjobbja. Észrevétlen, de közben ismeri a rejtőzőt és a rejtettet, hogy aztán időtlen időkig maga se adhasson ezen kívül egyebet. A kép róla is csak annyi, hogy lenne ő olyan, mint a téli folyón átkelő. Elővigyázatos. Hogy lenne ő olyan, mint a faragatlan rönk. Egyszerű. Hogy lenne ő olyan, mint a völgykatlan. Mélységes.
Aztán – ha a sorsa úgy hozza – lehetne ő éppen másmilyen is, hogy ami a szellem szava, az testi formába öltözködhessen benne. De azt a testi formát ne emberek kegye igazgassa. Amit a könyvnek elmondhatnék, azt magamnak is bármikor bízvást a saját figyelmembe ajánlanám hát. Volna hát, amit a könyvnek elmondhatnék a Csuang-ce nyomtalan nyomán járván szerzett tudást eléje tárván. Hogy velem is csak úgy van, ahogy vele is lehetne. Mert ha nekem volt, aki jól intézte az életem, nekem lesz azért olyan is, aki jól intézi majd a halálomat is. S ha neki volt olyan, aki jól intézte a jelenlétét, lesz neki is azért olyan, aki egyszer éppen jól intézi majd a részvételét a testi formák között is.
Hogy legyen neki papírja, melyen a betűit sorakoztassa. Hogy legyen neki borítója, hogy ami őrzésre vár, azt ő szépen egybefoghassa. Hogy legyen neki a betűhöz képe, hogy őt senki csak úgy faképnél ne hagyhassa. Pontosan úgy, ahogyan akadt ám olyan is, aki a kőműves egy szem fiát megfürössze és elringassa. Mert azt a kövek művelte fiút is csak a mindenség öltöztette testi formába, s amit a mindenség intézett, azt ezzel is csak jól intézte. Intézte, hogy záporesők hulljanak, hogy a kőműves földbe hasadó, s ott jelen lévő fiát szépen megszoptassák. Intézte, hogy lenge szellők fújjanak, hogy a kőműves földbe hasadó, s ott jelen lévő fiát szépen elringassák.
Lesz ám, aki intézze hát a testi formákba öltözködés varázsát. Hogy aztán magadra visszatekintve csak azt lehessen mondani, hogy ami volt: hol volt, hol nem volt. S ebből ne feltétlenül kelljen szétszálazni a lét és a nemlét szálait. Hogy legyen ez egy olyan gubancos gombolyag, amelyben a lét és a nemlét kószán és mélán egymásba szakad.
Hogy ami most megjelent, jelen is legyen, de később még részt is vegyen. De arra a részvételre is csak úgy várjon, hogy közben az időtlen idők múlásával táncoljon.
Mert a Fenséges Vén akaratlanul alkotó akaratával sem én cselekszem, hanem inkább mérhetetlen táncával cselekszik a Semmi. S én hagyom cselekedni, mintha volna. Épp ezért nem jut egyeduralomra.
S ami hol van, hol meg nincsen, annak jelenéseit van ám miért ünnepelnem. Akkor is, ha lenni éppen csak úgy lehet, hogy közben csak a világnak hálóján nő az, ami belőle növöget.
Van ám miért az Őseimmel ünnepelnem. S ha ünneplek, én is a garabonciások énekével vidítom magam. Azt ünnepelem, hogy üres hát a serleg, mely éppen belőlem csordul ki, s nincs ám egy fia tallérom sem, ahogy azt mondom, hogy rabolj ki. De mégis van ám mit rabolni tőlem. Azt lehet elrabolni tőlem, hogy nincs ám kitől mit remélnem, s mégis van ám mit megőriznem.
Akkor is, ha van, s akkor is, ha nincsen. S akkor is, ha úgy akad jelenése, hogy ezzel mások számára ő még ugyan nincsen. Hiszen most éppen az a sora, hogy ne legyen ő másmilyen, hanem éppen csak észrevétlen. De attól még legyen, hogy ha jelen van, abból egyszer még részvétel legyen. De részt venni ugyan bizony ő maga ne siessen. Hogy amíg van, vanni is csak úgy legyen, hogy vegyenek belőle részt inkább mások. A részeimből is csak úgy részesülve, hogy a részvételük részemről még hébe-korba se legyen holmi oktalan sürgés eredménye. Hogy ami most megjelent, jelen is legyen, de később még részt is vegyen. De arra a részvételre is csak úgy várjon, hogy közben az időtlen idők múlásával táncoljon.
