Mert őrzőnek lenni sziklákkal ékesen csak úgy lehet, ha az őrzés több őrző találkozásából születhet. Mert van az őrzés, s vannak az őrzők. S ez a hang attól lehet talán halkan is erős, hogy akad olyan, akinek van füle a hallására. Nem kell, hogy ilyenekből sokan legyenek, mert nem is voltunk ám olyan nagyon sokan soha. Mert nem sokan voltunk, hanem elegen. S nekünk ez is éppen elég. S hogy kik azok, akik úgy lehetnek elegen, hogy ebből soha nincs mit megelégelhetnem, mert ezzel soha nem lehet betelhetnem? Van a Hang. Van hozzá a Kép. S van hozzá az Íráskép. Ez együtt a könyv.
Nem könyvnek látszó tárgy, hanem könyv. Úgy, ahogyan az írást még azok értették, akik a jeleiket a kőtáblákra szépen apródonként megvésték. De úgy is, ahogyan az írásjegyeket nemcsak vésték, hanem rótták – rótták pálcikára, rótták fa vékony ágára. Rótták romlandóan is romlatlan matériára, rótták engesztelhetetlen tűz martalékára. De az a tűz azt a rovást el nem égette. Mert az a tűz nem olyan tűz volt, amelyik a jót örökre elemészthette volna, a jónak a javát hamuvá porlasztotta volna, s hozzá még szanaszét is szórhatta volna. Ha szórta, csak szórta hát jó szél fúvásába. Csak szórta hát hosszú út porába. Ahonnan mindig akadtak, akik köpönyeget vettek. Hogy az a tűzre küldött rovás azt a múltat rovott múltúvá ugyan éppen ne tehesse. Hogy azt a múltat semmilyen ármány, semmilyen árulás, semmilyen erőszak ki ne kezdhesse. Rontani ugyan ronthassa, űzni ugyan űzhesse, de utol ugyan soha ne érhesse.
Mert ami őrzésre méltó, az megmarad. Ami őrzésre vár, az őrzőre talál.
Hiába vagyok hát magam is csak egy kakastaréjokkal ékes Beszélő Hegy, a moccanatlan moccanásaimban is ott van a zuhanás. Ott van hát bennem a szétszakadás. Ott van hát bennem a megmaradás. Ott van hát bennem a szédület. Ott van hát bennem az átváltozás. Ott van hát bennem a rejtőzködés.
Adtál, adol is, Volt is, van is, lesz is.
Ami van, hogy legyen: az a Napút.
Ami van, hogy legyen, az a Napkút.
Ami volt, hogy legyen, az a Nap, Szél és Csillagok. Az a Könyv, Szem és Lélek.
Az egyik könyvkiadó. A másik folyóirat. A harmadik könyvműhely. A negyedik a Hang. Az ötödik a Kép. A hatodik az Íráskép. A hetedik te magad légy.
Tudod, mi az, hogy Nap, tudod, hol járja a maga útját a nap útja. Tudod, milyen a jó szél fúvása, tudod, milyen a csillagszeműek tekintetének ragyogása.
De nem biztos, hogy tudod, hol van a Nap kútja. Hol lehet a magasságnak a maga fénybe burkolózó mélysége. Hol lehet az Ég napjának a mélyben megbújó, ugyan bizony kút mélyén át kifürkészhető párja.
Van egy gyerekmondóka, amit jobbára mindenki ismer. Ez a magas Ég napját hívogatja. Azt mondja neki, hogy süssön fel, süssön fel, ha már olyan fényes az a nap. Mert a kertek alatt a ludak megfagynak.
Aztán van egy gyerekmondóka, amit inkább csak kevesen ismernek. Ez a Föld méhének napját oltalmazza. Azt mondja neki, hogy süssön ki, süssön ki, de aztán eredjen rögvest a ház alá. Ott is csak bújjon el a hideg föld alá.
Vagyunk hát ludak a kertek alatt. Vagyunk hát kutak a föld alatt. Kert rejtekében fagyva, fagyoskodva. Barlang mélyén bújva, elbujdosva. De itt is, ott is csak a Nap melegére várva. Mind a vízig szárazon várva. Mind az éjig tündöklőn óvakodva. Napról napra is derűsen elborulva. Napról napra is borúsan felderülve.
Vagyunk vízen túl, erdőn innen, hegyen alól, völgyön felül. S közben van, aki fotózik. Van, aki könyvet tervez. Van, aki hangot ad.
S ha hangot adok, ennyit éppen magunkról is szólok. Hogy egyet se szóljak, de azt is lassan mondjam, s ha már szólásra ragadtatom magam, valahogyan azt is tudassam, hogy ennek bizony így kellett lennie. Mert ha készült valami, annak bizony így kellett készülődnie. Mert ha ki kellett sütnie ennek a fényes Napnak, akkor a fényt bizony erre a találkozásra kellett vetnie. Vetve fényt a saját útjának minden szelíd kanyarulatára. Vetve fényt a saját kútjának minden rejtve rejtőző titkára. Vetve fényt a jó szél fúvására, s a csillagok szép ragyogására.
Hogy legyen Hang. Hogy legyen hozzá Kép. S hogy legyen hozzá Íráskép.
Mert szedtem, vettem, teremtettem. Szemet vetettem a Nap útjára, hogy aztán egyszer magam is csak szemen szedhessem, ami szemenszedett, s hozzá még tisztára is szűrt. Mert ha tisztára szűrsz, közben téged is tisztára szűrnek. Mert ha szemen szedsz, közben rád is szemet vetnek.
S ha már így esett, ami velünk megesett, ha adtál, adol is. Volt is, van is, lesz is.
