Hogy miért éppen ütni? Hogy miért éppen köveket gyűjteni? Azt is csak azért, amiért éppen bánni. De azt is csak azért, amiért csípni. Mert ha üsse kő, akkor bánja kánya. Mert ha üsse kő, akkor csípje csóka. 

De ha már ütni, akkor miért éppen követ ütni? Azt pedig csak azért, hogy a kő még a sors ütlegeit kiállva is csak kövön maradjon. Hogy a próbákkal megpróbált követ a gördülés sorsa már úgy érje utol, hogy a kő forgását ez is csak szépen kiteljesítse. Mert a kövön maradó kő egyszerre lehet kőbálvány vagy bálványkő, holott bár ez a két szó ugyanabból építkezik, de nem ugyanoda épül, s nem ugyanoda fordul, ha rajta a hetvenhét forgás próbája minden létezőt a nemlétbe tépve és szaggatva végiggördül. Épülni ugyanis az egek magasába kell. Oda, ahová végül magas Déva várának falai is felértek. A kőbálvány az egek magasába törni képtelen, de a helyzete azért neki sem végérvényesen reménytelen: a forgás rajta is kiteljesedhet, mert a gördülés minden kövek áldása, akár bár moccanva mocorgó, akár bár moccanatlan a sorsuk minden egyes tétova moccanása.

De ha gördül a kő, akkor már tudod a dobok szavát. Az is csak olyan, mint a lódobogás lüktetése. S ha gördül a kő, akkor már tudod a gitár szavát. Az is csak olyan, mint a mennydörgés robajlása. S ha gördül a kő, akkor már tudod a hangfalak dübörgését. Az is csak olyan, mint a villámok sistergése.

Ha üt a kő, hát így üt a kő, hogy minden forgása csak ütve ütlegelő és az ég villámaival mennydörgő legyen, s ennek utána vele együtt még az Ég és a Föld is megremegjen. De ha azt mondod, hogy üsse kő, akkor közben a megbékélés vesz rajtad erőt. Akkor közben a beletörődés vesz rajtad erőt. De ez a beletörődés nem az önfeladás beletörődése. Ha azt mondod, üsse kő: azt gondolod, jöjjön, aminek jönnie kell, ha már egyszer ennek is meg kell ugyan történni.

De aminek meg kell történni, nem mindegy, hogy miként indul kifejleni, s belőle a történet szálai épp hogyan kezdenek kibomlani. Lehet bár minden szál gubancos, ha egyszer a szálaknak az összegubancolódás a sorsa. Lehet bár minden szál egyenes, ha a szálaknak éppen nyílegyenes az útja.

Mert az út az, ami a semmiből is csak valamire való. Ami a gördülő kövek közt is csak élekkel élező, holott bár az éleket is csak kopva koptató. Mert ha valamire azt mondod, hogy üsse kő, s azzal valamit éppen megtörténni vársz, arra ugyan bizony nem tétlenül vársz, hanem éppenséggel már cselekvéstelen cselekvéssel vársz.

Mert az áramlást áramlani hagyni nem ugyanaz, mint a dolgaidat felelőtlenül szabadjára engedni. Mint a gyeplőt hanyagul a lovak közé dobni. Mint a kincseidet óvatlanul ebek harmincadjára juttatni.

Mert az áramlást áramlani hagyni csak annyi, mint sürgés nélkül működni, s szó nélkül tanítani. Nézni az áramlást, de közben hagyni áramolni, s hagyva hagyván az útján kibontakozni, az áradás semmilyen művét sosem birtokolni. Cselekedni, de nem ragaszkodni. A beteljesült művet nem félteni, s ha már féltve nincs mit őrizni, belőle éppen ugyan soha semmit el nem veszíteni.

Hiszen a kő kövön maradásának délcegsége és a kő mennydörgő gördülésének szilajsága ugyanazoknak az éleknek az élezése és elsimulása. Mert az épülésnek bizony a rombolás a párja. Mert a rombolás bizony az építés végső próbája.

Ezért ha a hetvenhét forgás próbája is csak szélvésszé kerekedik benned, s az úton szélvészként is csak tenmagadat kergeted, folyton-folyvást csak ott jársz, ahol az út mutatja magát látva is csak láthatatlanul és közben egyre csak néven nevezhetetlenül.

Ez volna az első kérdés hát, amit magamat beszédre ragadtató hegynek tudva még a magam figyelmébe is be kell ajánlanom. Hogy mit keres a táltosok égre szökkenő viadala az út porában, s hogy a hosszú út porából köpönyeget venni úgy vajon bizony hogyan lehet, hogy közben ez az út a Duna mentén ugyanaz az út legyen, mint valaha volt a Virágzó Délvidéken? Az az út, amelyiknek ha neve nincs: ég s föld alapja. Az az út, amelyiknek ha neve van: minden dolgok anyja.

De ha van első kérdés, jöhet második is. Az pedig az volna hát, hogy vajon miképpen és mi végre kell tudnod a dob dobrokolását, a gitár zúgását és a hangfalak mennydörgését, ha a dolgod nem más, mint a romlást megállítva éppen egy ősinél is ősibb feladatot megoldani. Hogy ami felépül délre, ne omoljon le estére. Hogy ami felépül estére, ne omoljon le reggelre. Hogy ha kövek műve és a kövek művelője volnál, a hangokkal ugyan bizony mit és hogyan hangolhatnál. De tudnod kell, hogy a tizenkét kőműves a vár magasba emelkedő falainak tornyára is csak azért állt, hogy onnan az ég magasába révüljön, s az ég magasából végül éppen tündéri muzsikaszót halljon. S hogy amint ezt ők meghallották, a karjaikra a tetőről zsindelyeket tépjenek, s a zsindelyekből lett szárnyaikkal a mélybe vettessenek. Hogy legyen aztán zuhanásuk, akárki láthassa. Hogy legyen aztán szárnyalásuk, akárki megcsodálhassa. S hogy az a zuhanás, de az a szárnyalás is egyre csak a tündéri muzsikaszó égi gomolygását kövesse. Mert abba a tündéri zenébe bújtak el, ha zuhanás lett a sorsuk, s azzal együtt emelkedtek fel, ha a rejtőzködésükből éppen önmaguk felemelése lett a dolguk. Az a tündéri muzsikaszó pedig soha nem volt más, mint bujdosóének. Szólt az ezer éve is, szólt az ötszáz éve is, szólt az ötven éve is, de szólt az még öt éve is, ahogyan most is csak szól egyre. Ha csillagos ég alatt háló szegénylegény dúdolta, akkor is. Ha az elveszett hazát sirató rabszolga énekelte, akkor is. Ha gitár zúgását a föld alól is csak a hangfalakba robbantó énekes kiáltotta, akkor is. Jóval túl a bánat mezején, s jóval innen a világ erdején. Jóval túl az Óperencián, s jóval túl a Tüzes-tenger hetvenhetedik szigetén. Mert abban még mindig ott van egy irtózatosan kicsiny kert. S abban még mindig ott bujkál egy irtózatosan nagy kert.

Ha van hát abban a kertben egy kérdés, akkor van abban válasz is, de az a válasz csak egyetlen egy lehet. Éppen az, amelyikkel egy álmot látó legény már végigélt egy egész életet. Hogy ezt én ugyan meg nem fejtem, amíg rajtam meg nem történik. S ha történik, akkor megesni csak úgy esik, hogy bizony esendőek is csak úgy legyünk, hogy egy dolog velünk azért még biztosan megessen. Hogy a vérünk együtt kicsordulva egyszer még egy árokba folyjon, hogy ott aztán egy malmot meghajtson. De az a malom háromkövű legyen, s a legelső köve szeretetet járjon. De az a malom háromkövű legyen, s a második köve aprópénzt hullasson. De az a malom háromkövű legyen, s a harmadik köve igazgyöngyöt járjon.

Hát így tedd rá, ha úgy tesz rá. Úgy tedd rá, ha így tesz rá. Ha teszel rá, csak tegyél rá. Ha fogva tart, csak fogjál rá. Ha elenged, engedd el. Ha elengedtek, ne hagyj el.

Hogy akár esik, akár fúj. Hogy akár tetszik, akár nem. Hogy miért ne, ha netán mégis igen.