De ha már itt tartunk, akkor a miértek száma még jó darab ideig tetszőlegesen szaporítható lenne. Hogy ne maradjon tétlen a Beszélő Hegy híres jóstehetsége. S ha jósol, akkor már fényeket is gyújtson, s ami fény, az felőle akár még messzire is elvilágíthasson. Mert ha ennyire otthonra találtam a szó szólásában, volna ám még kérdés a kérdések tárházában. Voltam már annyira aranykakas taréjával csillámló a magam sziklákkal cifrázott világnagy dombján, hogy az imént feltettem azt a kérdést, hogy miképpen férhet össze egymással a magyar népmesékben és a magyar folklórban őrzött, a Kárpát-medencei életközösségből és a sztyeppei civilizációk örökségéből egyaránt merítő magyar őshagyomány a taoizmusban őrzött keleti, jellegzetesen kínai őshagyományokkal.

         Aztán odáig is ragadtattam magam, hogy annak a kérdésnek a megválaszolását is magamra hárítottam, hogy ha már netán ez a két egymástól eleve távolinak tetsző örökség mégis összeférne egymással, akkor velük vajon milyen módon találkozhatna a kortárs rockzene összes mára már klasszikusnak tekinthető, s mind a mai napig meg-megújuló, progresszív vagy experimentális irányzata. S ha voltam már annyira kakastarájokkal ékesen furmányos, hogy azt ígértem, ezeknek a látszólagos összeférhetetlenségeknek a száma bőséggel szaporítható, akkor szaporítok is még egyet a kérdéseken azon nyomban, s hozzá még jó szaporán is. 

A könyv, melynek bennem felébresztett beszédét görgetve is csak egyszerű szószólója vagyok, ugyanis nemcsak a magyar nép varázsmeséit és homályba veszően sejtelmes népballadáit veszi alapul a szövegépítés során, hanem a különféle nagy ősmítoszokat, s ezek szent könyveit is – ezek közül pedig kitüntetetten a taoizmus szent könyveit. Ezekkel a hagyományokkal újra meg újra eggyé válva, s azoktól újra meg újra el is különülve mindezt az örökséget rímes prózában szólaltatja meg, s a rímeket még a gondolatritmusok hömpölygésébe is beleforgatja, s a szépen lüktető ritmusoknak kijáró tiszteletet azzal is megadja, hogy a ritmus kedvéért a rockzene leginkább teremtő erejű mestereit is javában megidézi. De az egymással összeférni csak ritkán engedett karakterjegyek sora itt nem ér véget. Mert a népmeséken, népballadákon, taoista szent szövegeken, rockzenei utalásokon túl fordul ebben a szövegben úgy is a világ, hogy a táltosok, a garabonciások révülete a rock nagy gitárosainak riffjei teremtette mámorba is beleforog, hogy szélvészt magának éppen abból is kerekítsen, s feketén gomolygó felhőt magának abból is szakítson. De az idő folyását semmibe vevő tünemények sora még itt sem ér véget: mert ugyanilyen, a teret és időt végtelenül és végeérhetetlenül egymásba hajlítgató mutatvány volna bizony az is, hogy a népmesék próbatételes kalandregényekre emlékeztető cselekményszervező sajátságai közt, amikor a ritmus így kívánja, rendre felüti a fejét a posztmodern híres-hírhedt intertextualitása. Modern, többnyire huszadik századi vendégszövegek érkeznek a népmesébe illő hősök vallomásos mondatai közé.  De a hegyek magasából szólva engedtessék meg nekem annyi szószólói tisztánlátás, hogy azt mondjam: ezek a könyvbe vendégként meghívott szövegek nem ám pusztán idézetek, hanem a szellemiségüknek köszönhetően szívesen – bizony szívvel és bizony lélekkel – vendégül látott mondatok, amelyek a vendégbarátság jogán minden merevséget levetkőzve lesznek résztvevők ott, ahol éppen jelenvalók is lehetnek. A merevség elkerülése jelen esetben azt a hajlékonyságot jelenti, amelyet a megidézett szövegek akkor tanúsítanak, amikor esetenként nem szó szerint mutatják fel önmagukat, hanem abban a formában is készek új életre kelni, ahogy éppen abban a vendégségben járva szokás, ahol éppen a tiszteletüket teszik. Ez az előttük is ugyanilyen készséggel tisztelgő idézés az adott esetben azt a hajlítást, hajlítgatást is jelenti, amellyel a regény táncba hívja, táncra szólítja az idézett mondatokat – hagyva, mi több, ösztönözve, hogy az idézetek mindig az éppen a helyzethez illő rugalmassággal vegyék fel a befogadó szöveg ritmusát és dallamát, a „garabonciás rock and roll” dobokkal dobrokoló, egekig révülő lüktetését.

Ahogy a dobok az egekig révülve dobrokolnak, azzal a mámoros és magas ritmussal szöknek be aztán a regény fizikai valóságába, magába a könyv testébe a képek, s a képeket és a szövegeket egymáshoz rendelő tipozófiai megoldások is. És akkor utoljára még ezekkel a kérdésekkel szaporítanám az eddig feltett, de eddig ugyan bizony még meg nem válaszolt kérdéseket. Hogy akkor mit keresnek a regény szövege mellett az ősi áldozóhelyek szellemét meg-megidéző természetképek, s mit keresnek a képek és a szövegek ritmusát meghatározó tipográfiai elemek között olyan könyvművészeti megfontolások, amelyek hol a zen-buddhizmus ürességfogalmát, hol pedig a humanista kalligráfiák bonyodalmas teltségét hozzák be a képbe.

Hát volna itt kérdés éppen akárhány. Az itt megadható válaszok száma meg ugyan bizony éppen eléggé korlátozott lehet.

Arra ugyanis, hogy ezek a világ négy égtájáról szépen összesereglő elemek mit kereshetnek egymás mellett, többet és mást mondani nemigen lehet, hogy azok bizony engem keresnek. S hogy engem már megtaláltak. S hogy arra, hogy ők egymással valahogyan összeférhetnek, én magam vagyok a bizonyság.

Ezen pedig nekem ugyan nincs mit megfejtenem – s itt jön be a képbe az egyik kedvenc varázsmesémben rejtekező egyik kedvenc történetem.

Már az iménti Kakastaréjjal ékes beszédben elsőként elősorolt két kérdésre is csak ez volt, amit válaszként elővezettem, s ezt most is megerősíthetem, s ha megerősítem, azt itt is csak változatlan kedvvel teszem. Akkor az álomlátó legény varázsmeséjére hivatkoztam, s ennél alább akkor sem adhatom majd, akárhány újabb kérdést szegezek magamnak még. Akkor most kitérnék kicsit arra a bizonyos álomlátó kisfiúra, s az ő meséjére. Mondhatnám helyette persze a titkolózó kisfiút, s idézhetném az ő talán jóval ismertebb meséjét is, de az álomlátó kisfiú története volna az, amelyik nekem sokkal inkább nyitatlanul nyílik és gyúlatlan gyulladik. Mert minden látszólagos hasonlóság ellenére óriási különbség van a két történet között – ha más nem, legalább annyi, hogy a titkolózó kisfiú a saját meséje végén végül felfedi a titkát. Ő egy özvegyasszony szép kisfia, akinek az arcán rózsa nyílt, s alighogy megszületett, a bal oldalán egy kardhüvely termett, s amint ő nőtt, úgy nőtt vele a kardtok is. S ugyanazon a napon, amelyen a kisfiú megszületett, kiütötte magát a kertben egy kardhegy, s az éppen úgy növekedett, mint a kisfiú oldalán a kardhüvely. A kisfiú sok viszontagsága közben sokáig mondogatja aztán, hogy van neki egy titka, s ő azt el nem mondhatja addig, amíg az „be nem teljesedik”, de a mese legvégén az álmának minden részletét elmondja. Az álmát akkor már meg is fejti, s a megfejtésében hálát ad az égnek, hogy minden éppen úgy történhetett vele, ahogy történt, mert az őt megtaláló próbatételek mind azt a célt szolgálták, hogy az álma beteljesedhessen, s belőle király lehessen.

A másik mese álomlátó, s szintúgy táltos tudományú kisfiúja is sokáig ugyanígy tesz: ő pedig azt hajtogatja, hogy ő az álmát meg nem fejtheti, míg az „rajta nem történik”. Ő sem adja alább annál, hogy királyi udvarba jusson, s a fehér király lányának szerelmével megajándékozva a fekete király fortélyai ellen mindig hasznos tanácsokat adjon. Végül még a széles e világ valamennyi kőművesét is munkára fogja, százöles kőoszlopot emeltet velük magának, hogy annak a tetejéről egy nyílvesszővel kilője a falatot a fekete király villája hegyéről, de úgy, hogy az a falat a nyílvesszővel együtt rögtön a fekete király várának falába ragad. Ahogy ezt ő végrehajtja, övé lesz a fehér király lánya, s ő maga lesz aztán az éfiú király, a fekete király előtt a maga varázsos erejű tudományát tizenkettedmagával még egyszer bemutatja, de úgy, hogy a maga erejét a világban fel is mutassa, de a tizenkettő között magát mindvégig észrevétlenül is hagyja. De hiába tesz csodákat, amelyek rajta mind-megtörténnek, a történet elején megálmodott álom a mese során ugyan többé már szóba nem jön. Mert ahogy az álomlátó legény magát a tizenkettő között egyre csak észrevétlenül hagyja, a saját magának erőt adó álmát a maga titkának tántoríthatatlanul megőrzi, s megfejteni még a mese végén sem engedi. De nem is kell neki ebben többet erősködnie, mert maga a mese is társul szegődik mellé ebben a szentül hitt titoktartásban – a történet egy idő után már úgy térül-fordul, mintha a történetet mozgásba hozó, a fiút varázserővel megajándékozó álomról a mese hallgatója mit sem tudhatna. Így aztán nem tudjuk, hogy ami történt, azzal mikor volt úgy, hogy közben az álom a fiún közben megtörtént, s azt sem tudhatjuk, hogy az az álom rajta egyáltalán megtörtént-e valaha. Így aztán nemcsak megfejteni nem tudjuk azt az álmot, hanem rejteni a titkát is csak a fiúval együtt rejthetjük, amíg ezt a mesét éppen bármikor elmeséljük.

A kérdés ezek után már csak az volna, hogy mikor van az, amikor egy álom rajtunk beteljesedik, s mikor van az, amikor egy álom rajtunk megtörténik.

Erre az én válaszom pedig ugyan bizony más nem lehet, mint hogy történni egy álom rajtunk akkor történik, amikor széles e világról az összes kőműves összesereglik. Hogy emeljenek ők egy százöles oszlopot, hogy azon egy íjász bármikor ott teremhessen, s egy nyíllövéssel a fekete király és a fehér király országának határai közt minden viszályt szépen rendbe tegyen. S hogy ha ezek után a békét megerősítvén még követséget kell járni, a követek száma bizony tizenkettő legyen, s hogy abban a tizenkettőben az egyetlen, aki varázzsal ékes tudományt tud, úgy elvesszen, ahogy az álmának titkával vész ő el egy történetben, amelyik ha kanyarogna, csakis úgy kanyaroghatna, mintha az álomlátó álmának titka éppen senkiben nyomot nem hagyott volna.

Ha tartom, hiszen bár én is csak ehhez az úthoz tarthatom magam. Mert ez az az álom, amely rajtam egy Beszélő Hegy moccanatlan moccanásai közben is egyre csak kitelik. Ez az az álom, melyet meg nem fejtek, míg velem ő is csak el nem telik. Mert ha ő egy udvarba lelkesen benyerít, álmomban oda én is benyargalok. S ahogy a patája dobog, azzal a dobogással én is messzire ragadtatok. Ha gyorsul a dobogás, én is felgyorsulok. Ha lassul a dobogás, én is lelassulok. Ha háztűznézőben járok, előbb-utóbb magam is a tüzekkel tartok. Ha kell, lobot vetek, s vígan táncoló lángok lángolásába feledkezem. Ha kell, szépen parázslok, s magam is a vörösen izzó hamvak közé roskadok. Holott ugyan csak egy Beszélő Hegy vagyok. De soha ne feledd: ha vagyok, én is csak azért vagyok, hogy szállnék bár a kövön megálló kövek ormára. Hogy szállnék bár a szegény köveknek szabadulására. Hogy higgyem is, ne csak lássam. Hogy tegyem is, ne csak várjam.