Én csak egy ezer éveken át egyre csak hallgatag Beszélő Hegy vagyok, de az Ég és a Föld Menyegzőjén mindig otthon vagyok, ha már az Árkok Földjén valahol éppen lakodalmat laknak, üstöt főznek és teknőre tálalnak. S tudom, mit tesz az, ha ezen a tájon menyegzőt is csak úgy tartanak, hogy ezzel lakodalmat laknak. Ez éppen csak azt teszi, amit az Üsse kő végén tesz a mátkáknak kimondott hűség esküje.
    Ha viszont elfogadjuk, hogy az Üsse kő végén – miként az összes magyar népmese végén – a lakodalmat lakó jelenetek legősibb értelmük szerint mindig az Ég és Föld Menyegzőjét jelentik, akkor ebben a konstellációban már el kell fogadnunk a Nagy Triád jelenlétét is. A tradicionalista szerzők közül a legalaposabb René Guénon könyvében – La Grande Triade – elemzett távol-keleti tradíció teljességének megjelenítéséhez ezek szerint itt még talán hiányozhatna az Ember. De nem hiányzik.

Én csak egy Beszélő Hegy vagyok, de annyit én is tudok, hogy nemcsak az erdőkben járnak-kelnek vadászok, hogy vadak után járjanak, hanem a hibáknak is vannak vadászai, akik szintén nagy hanggal, sok-sok pufogással vannak. Akkor ezeknek a kedves és kedvetlen embereknek a kedvéért essen néhány szó a hangokról - és a csendről, amely végtére is azért van, hogy maga is csak rangot adjon a hangnak. Hang volna ugyan a felkiáltás is, hiszen van ám annak jele is, hogy mondatok végén ékeskedjen és hangoskodjon. Van rá szabály is, hogy mikor legyen a felkiáltójel egy mondat éktelen éke. Ha ezt a szabályt vesszük, akkor az Üsse kő olyan cím, melynek végén kétségtelenül ott kellene lennie egy felkiáltójelnek. Hiszen lehet úgy is közelíteni ehhez a címhez, hogy nem más ám ez, mint felszólítás. S ha felszólítás, akkor nem lehet más, mint felkiáltás. S ha felkiáltás, akkor jele is kell lennie ennek, akárki meglássa.
    Az Üsse kő olyan cím azonban, hogy nincsen a végén felkiáltójel. S ennek természetesen oka van. Hiszen bár minden magyarul értő ember tudhatja, hogy a felkiáltás itt csak a látszat.

Beszélő Hegy vagyok, fura lenne hát, ha bármi kivetnivalót látnék abban, hogy a könyv szószólójaként is csak beszédesnek bizonyulok, s egy ponton és egy menüpontban éppen pontról pontra elmesélem azt is, mi történik egyáltalán a Könyvben. S abban sem találok semmi kivetnivalót, hogy ha már belevágok ebbe a mesemondásba, ugyan bizony nem állok meg az elsőként eljövendő Könyvnél, hanem a többi könyvben összegubancolt és kigubancolt történetszálakat is kiteregetem és sorba rendezgetem, s a Mesélő kapuja mögött bárkinek elérhetővé teszem.

        Hiszen bár ezt is azért kell megírnom, mert az Üsse kő csak a Garabonciás könyvének első része, s a már készen álló két újabb regénynek is készen van a maga szövege, s azzal együtt elő is adható már meséje. Ha a Mesélő menüpontra jutsz, azon át a trilógia másik két darabjának történetéhez is azonnal hozzájutsz. Hogy a Kő Misztériuma már első ránézésre is teljes legyen, holott ugyan a maguk fizikai valóságát tekintve a három könyvnek még csak egy az előfutára.

Tündéri kakasnak taréjával borzas hegy vagyok, nálam jobban talán senki sem értheti hát meg azt az utat, melyre azzal küldenek, hogy bizony menjél fel. Felmentem én is, tudom, mit tesz ez. Ormaimon sziklák tincsei és taréjai borzolják az eget, lejtőimen fenyvesek rejtik a madárcsicsergéseket, fennsíkomon hajnali ködök hívják magukhoz a gomolygó fellegeket. Tudom, mit tesz az, hogy felmenjek, s a hét magas égnek tisztelkedjek. Ha felmész, mámor, mágia és magasság vár. Ha lemész, tisztelet, tartás és teremtés vár. Hogy legyen erőd újra felmenni, s a hét magas égnek tisztelkedni, s előtte még a bűvös, fekete könyvet újra és újra kinyitni.
    Tudod a történetet tán te is, ha ütve ütlegel, de hozzá még gördülve szédít, s kövek koccanásába kócolódó tudással érlel a kő. Tudod, hiszen ha üt a kő, akkor három a kő, s végül gördül is a kő, hogy három legyen a jobbulás a tejes út földön teljesülő kanyargásában. Tudod, hogy három az orvosság, s tudod, hogy a gyógyítás három útja így együtt, éppen a Kő Misztériuma, s hozzá még maga, éppen maga a Garabonciás Könyve, mely mindig felvisz, ha fel kell menned, hogy kiteljen rajtad az Ég Köveinek akarata.

Beszélek a könyvről, mert a könyv is beszél rólam. Arany taréjjal borzolom az eget, mert az Ég is szépen felborzolja a lelkemet. Torkom szakadtáig szól belőlem a föld morajlása, mert a Föld is átadja nekem azt, amivel egészen az égig érhetek. De ahogy a torkomban a szó meg nem szakad, a földtől az égig vezető utam is zavartalan marad. Velem is minden szakasztott úgy van hát, ahogy szakadatlanul is lenne. Hogy ha az Út velem együtt járhat, ugyan miért ne járnánk ki magunknak végeérhetetlen égi és földi járatokat. Víznek is csak alámentére, de még a szélnek is csak a felfuttára.S ha folyton-folyvást velem van az Út, ahogy a szótlanul szóló szó bennem a torkom szakadtáig is csak szakadatlan, szakasztok magamnak tanítást a hosszú út porából.

Van, amit nem láthatok, de hallani azért tisztán hallhatok. Hallom hát, hogy ott, ahol a kő ütve ütlegel, s közben gördülve is egyre csak zendülő marad, az egyik zene a másikra azért nem igazán hathat. Hallom, hogy saját a törvényük, saját a sodrásuk, s ha sodornak, egyre csak magukkal ragadnak. S bár saját a sodrás, közben azért mindegyik sodrás éppen ugyanoda hajt. Hajt távolságon átkiáltani. Hajt tündérhívó táncot járni. Hajt égi lánggal eléd toppanni. Hajt égi lángban csillagot hajtani. Hajtani, ha akar látni. Hajtani, ha tűzzé akar válni.